14.fejezet - "Te ölsz vagy téged ölnek"

- Magyarázatot kérek , de gyorsan! - reggel van. Anyu nem a kellemes ébresztést választotta számomra. Hirtelen azt se tudtam  hol vagyok. Kissé homályos reggeli látásom ellenére villámgyoran felkeltem.
- Mindent elmondok, csak nem most. Kérlek! - kérlelő tekintetem vaslady módjára kitartóan állta.
- Nem Emma, most akarom hallani. Elegem van abból, hogy minden probléma következményét próbálod eltusolni és képtelen vagy felnőtt emberek módjára a szemembe mondani, mert ugye elmondásaid szerint te már felnőttél, de én nem voltam ott... de most tessék, itt vagyok. Beszélj! - anya szavai komolyak és határozottak voltak. Kezdett felcsillanni bennem az a bizonyos láng, ami az iránta érzett szeretet mellőzése miatt már egy ideje elhalványult. Talán soha nem is volt ez a láng. Én mindig az a lány voltam, aki magányosan üldögél a parkban és irigylően nézi a boldog családokat.
- Parkban voltam Barbarával - el kell neki mondanom.
- Állj, ki az a Barbara? - komolyan nem ismerek a saját anyámra. Érdeklődik utánam. Az életemről kérdezget. Lehet, hogy most jött rá, hogy eddig nem volt semmilyen kapcsolatunk egymással?! De... de lehet, csak a gyilkosság miatt kérdezősködik, majd miután elmondom neki simán elmegy és minden ott folytatódik-ők as munkába temetkeznek, engem pedig leköt a suli, vagyis inkább Adam-ahol abbahagytuk. Ez egy rossz ördögi kör, amiből nem igazán lehet menekülni. Egyesek, mint a szüleim nem is akarnak vagy csak jól leplezik és vagyok én, aki mindent megtenne azért, hogy ezt a kört lerombolja és visszakapja a családját.
- Barbara a barátnőm. Szóval miután elbúcsúztunk egymástól elindultam haza. Útközben észrevettem két pasast, ahogy lökdösik egymást, majd az egyikük kezébe pisztoly került és lőtt. Ezt mondtam a rendőröknek is, mert ezt láttam és ennyi! - részemről le is zártam. Felálltam és a szekrényem előtt állva kikerestem valami ruhát, majd a fürdőbe indultam.
- Ismerted őket, ugye? - az ágyamon ült és látszott rajta, hogy forognak a kerekek a fejében. Hátra pillantottam, majd ismét a fürdő felé kezdtem lépkedni.
- Lehet, nem tudom biztosan - mondtam hátra se nézve, aztán léptem egyet előre és becsuktam az ajtót magam után.

Adam szemszöge

- Őt kell megölnöd, tessék! - a nagyfőnök nem ért rá, ezért Big G-t küldte el értem. Big G velem egyidős srác, rejtélyes és egyben veszélyes is. Na ő az, akivel soha nem kötekednék. Átnyújtotta az általában az áldozatok arcképét tartalmazó borítékot. Kíváncsian bontottam ki. Amikor megláttam majdnem elájultam.

- Emma McGregor, egy gazdag libácska, de azt hiszem ezt te nagyon jól tudod - veregette meg a hátam.

- Nem, eddig mindent munkát elvégeztem, de ez nem fog menni! - visszadobtam neki a képet és elindultam a motorom felé.

- Adam! Ez csajszi látta, ahogy megölöd Miguelt. Vagy megölöd vagy még mielőtt a szöszinek köszönhetően börtön kerülnél  Antonio megölet. A döntés a kezedben van. Te ölsz vagy téged ölnek?!

Emma szemszöge

Mivel szombat van kénytelen voltam egész nap a szüleim óvatosságra intő tekinteteiket eltűrni. Hát, elég nehezen ment. És egy jó kérdés... mit csinálnak itthon? A szombat náluk a munkáról szól, de ma nem. Hogy is van... változnak az idők és ebben az esetben a szüleim is változnak... vagy nem.

Telefonom valahol nagyon csipogott. Az ágyam alatt(?) meg is találtam. Egy új sms:

"Gyere a parkba, MOST! Adam"

Adam? Mit akarhat tőlem? Izgatottan öltöztem fel. Anyuéknak dobtam egy "mindjárt jövök"-öt majd elhagytam a házat. A fejembe hirtelen fájdalom hasított. Olyan, mintha most hagytam el a biztonságot. Félelem kerített hatalmába. Rossz érzés kapott el, valami azt súgta, ne menjek oda...

13. fejezet ~ fenyegetés és cinizmus

Kapkodva kiszedtem a biológia könyvem és egy igen nagy lendülettel kihúztam a székem a helyéről, majd helyet foglaltam. Őszintén megmondom, hogy világéletemben maximalista volna. Egy megfelelési kényszer kerített hatalmába. Egyrészről a szüleim állandó elnyomása, másrészről pedig a saját érdekeim figyelembe vétele miatt. Tudom, ha sikerül leérettségiznem, akkor valószínűleg az ősök elküldenek egyetemre, én pedig a lehető legmesszebbi iskolát fogom választani. De a maximalista énem mostanában eléggé eltörpül a problémák és viták mellett. Egyáltalán nem volt időm tanulni. Na jó... éppen azért annyira nem voltam idő szűkében, de egy csepp hangulatom se volt ahhoz, hogy elővegyem a meggyötört biológia könyvem és a mohák című fejezetbe vessem magam. Itt kezdődnek a gondok. Mára Mr. Bishop, a biosz tanár feleltetést ígért, ami szépen, vastag piros betűkkel megjegyzésképp fel is írtam a füzetembe, de mivel ki se nyitottam, ezért teljesen kiment a fejemből. Úgyhogy most azt csinálom, amit a többi értelmes diák ilyenkor szokott... imádkozom, hogy ne szúrja ki a félelem jeleit rajtam. Az ujjaimat tördelve hallottam meg a becsöngött, majd két másodperccel később az ajtó csukódását.
- Kedves 11.A! - mappáját teljes erejéből vágta le a tanáriasztalra - Csapnivaló magatartás, értékelhetetlen dolgozatok és abszolút nulla órai aktivitás. Szerény 20 éves pályafutásom során még NEM találkoztam ilyen osztállyal! - hangja teljesen betöltötte a csendes termet. Mindenki meglepődött az általában halkszavú tanár nem tetszését kifejező mondatokon - Emma, kérem jöjjön. Felel - mondta tényként. Ellenkezésnek itt semmi helye. Bólintottam egyet, ami inkább magamnak szólt, hogy igen is képes vagyok rá. Nagy nehezen felálltam. Adam felé pillantottam és egy biztató mosoly hagyta el ajkait. Ez most tényleg őszintén tűnt és jól is esett. Ugye, hogy tud ő ilyen is lenne?! Jó emberismerő vagyok, csak reménykedni tudok, hogy Adam nem olyan mint, emilyeneket pletykálnak róla. Tapasztalat!
- Mohák általános jellemzése, előfordulása, szaporodása - sorolta fel a gondolatokat, amiket ki kéne fejtenem neki.
- Nos, a mohák... szóval a mohák - semmi nem jutott eszembe. Behunytam a szemem és visszagondoltam a múlt órára. Csak eszembe jut már valami a fránya mohákról. Miért blokkoltam le. Emlékszem, hogy hogy... Adam irtó jól nézett ki az nap, de semmi más. Csak ő jár a fejembe. Komolyan, olyan érzésem van, mint akinek beköltözött a fejébe az a srác, akit igazából jobb lenne elfelejtenie. Pofátlanul befurakodott a legbelsőbb gondolataimba is. Nem tudok tőle szabadulni.
- Erről beszéltem! Egyes, üljön le! - ingerülten véste be a tőlem nem megszokott jegyet a naplóba. Két hete kezdődött az iskola és egyből egyessel kezdek. És ennek ki az oka? Hát Adam. Mióta megjelent, én kész vagyok. Nem tudok gondolkozni, cselekedni, de még csak lélegezni sem. Megfojt a közelsége, a tekintete és a puszta jelenléte.
- Mi van veled? - közben szépen visszaslattyogtam a helyemre és Adam kérdő szempárjaival találtam szembe magam. Unottan megrántottam a vállam, majd leültem. Még láttam, ahogy értetlenül megforgatja a szemeit, aztán kedvtelenül hajtottam le a jéghideg padra a fejem. A testem kezdte szép lassan átvenni a pad hőmérsékletét. Lehunytam a szemem és próbáltam egyre lassabban venni a levegőt. Annyira lenyugodtam, hogy el is szundikáltam.
- Jó reggelt! - a padtársam elég vidáman bökdöste a fejem egy tollal. Hát, kaptam már kedvesebb ébresztőt is...
- Muszáj ezt csinálnod? - kezeimet a tarkómra tettem, ezzel is egy kicsit megóvva azt.
- Semmi sem muszáj! - szemeim kipattantak. De hiszen ezt én mondtam tegnap este a... a parkban a gyilkosnak. Ez nem lehet. Adam lett volna? Mi? Baromságokat beszélek! Nap mint nap emberek millió használják ezt a szófordulatot. Ez csak véletlen - Na most mit mondtam, hogy ennyire megijedtél? - a mosoly az arcán végképp eloszlatta a kételyeimet afelől, hogy Adammel tegnap este összefutottam egy nem éppen mindennapi szituációban. Néha olyan hülyeségeket képzelek be magamnak.
- Semmi semmi - halvány mosolyt villantottam felé. A csengő visszhangja zavarta meg az órát. Mr. Bishop egy gyilkos tekintet után elhagyta a termünket. Bepakoltam a táskámba és éppen elakartam indulni, amikor megcsörrent a telefonom. Üzenet:

"Emma gyere haza! A rendőrség keres és csak veled óhajtanak beszélni. Fontos, egy gyilkosság miatt nyomoznak. Nem tudom mi közöd hozzá, de majd kiderül! A "

- Ne csak ezt ne! - arcomat a tenyerembe temettem. 

- Emma, ne mondj semmit a rendőröknek. Kérlek! - észre se vettem, hogy Adam elolvasta az üzenetem. Egyáltalán, hogyan került hozzá?

- Semmi közöd hozzá - mérgesen kaptam ki a kezéből a mobilom és zsebre dugtam. Várjunk csak! Tekerjünk vissza egy kicsit - Miért ne mondjak semmit? És te honnan tudod, hogy ... ? - kisebb sokkhatás.

- Mindegy, csak ne mondj semmit! - elkapta a karom és erősen szorította a csuklóm. Megfenyegetett?! Ő tényleg megfenyegetett. Éreztem, ahogy az ereimben nem kering a vér rendesen. A fájdalomtól felszisszentem. Egy könnycsepp bukott ki a szemem sarkából. Szorításán lazított. Csuklómat szorongatva rohantam ki a teremből. Hogy volt erre képes? Egy utolsó szemétláda...

- Jó napot kívánok! Emma McMgregor ha nem tévedek - két rendőr ült a nappalinkban. Az egyik röviden bemutatkozott és egyből a tárgyra tértek. Anya hitetlen tekintete egyre csak rajtam állapodott meg. Magyarázatot várt, de sürgősen - Tudomásunkra jutott egy ismeretlen bejelentő által, hogy ön tegnap este pontosan abban az időpontban, amikor egy gyilkosság történt, a parkban tartózkodott.

- Én... nem! - hazudtam. Igen, hazudtam egy rendőrnek. Egyre jobb...

- Felhívnám hölgyem a figyelmét, hogy információ elhallgatás miatt akár 2 évet is kaphat - hogy mi? Én nem megyek börtönbe, az biztos.

- Igen ott voltam - nagy nehezen kinyögtem - Láttam, ahogy két férfi veszekszik, majd az egyik egy lövés után a földre rogy - idegesen harapdáltam a szám szélét. Éreztem a "vas" ízét a számban. Vér. Sikeresen kár teszem magamban.

- Nem gondolta, hogy ezt jelentenie kellett volna az őrsön? - előkaptam a jegyzettömbjét és szorgosan jegyzetelni kezdett. Most már jobban át kell gondoljam, amit mondok.

- Nem gondolja, hogy megijedtem és féltem? - tettem fel neki egy cinikus kérdést. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd tovább írta a nem is tudom mit.

-Esetleg látta a két férfit vagy a félelem megvakította? - ez komolyan szórakozik velem. Olyan hangsúlyt használt, ami igazán nem illik az egyenruhához. Felálltam volna, hogy megpofozzam, de nem akarom a hátralévő életem egy koszos cellában tölteni.

- Nem és ha megbocsájtanak, nem szeretnék többet erről beszélni - mondtam, majd köszönésképp egyet bólintottam és elindultam az emeletre vezető lépcsőhöz. Ujjbegyeim végig húztam a mahagóni színű lépcsőkorláton és lassan felsétáltam az emeletre. Besétáltam a szobámba és leültem az ágyra. A fürdőszoba ajtó is nyitva volt. Valami szokatlan volt. Egyre csak néztem a félig nyitott ajtót és egy vöröses dologra lettem figyelmes. Felálltam és óvatos léptekkel közelítettem meg. Kezemmel kicsit beljebb löktem az ajtót és szemem elé tárult egy "csoda". Egy nagy csokor vörös rózsa volt a fürdő közebén a hófehér csempén egy üvegvázában. Leguggoltam és észrevettem, egy fehér cetli volt a közebé tűzve. Leszedtem és lélegzetvisszafojtva olvastam el magamban újra és újra a sorokat. A szívem nagyokat dobogott. Két szó és egy név szerepelt rajta:

"Bocsáss meg! Adam"

 

12. fejezet - Miss Tökély visszavág!

Istenem... most szeretnék láthatatlan lenni!
- Meg kellene, hogy öljelek! - mondta gondolkodóan a férfi. A szívbajt hozta rám. Azt hittem miután elindult felém elment, de hirtelen a hátam mögött jelent meg. Ijesztő...
- Semmi... - hagyta el a szó a számat. Folytattam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Talán a legjobb lett volna segítségéért kiabálni, de az utcán és a parkban sincs egy lélek sem. Felesleges erőfeszítés lett volna - Semmi sem muszáj! - csúszott ki a "semmi" szó ismét a számon, de most már a pajtásaival együtt egy egész -vélhetőleg- értelmes mondatot alkottak. Fő a magabiztosság, bár nem tudom, hogy ez hogy kapcsolódik ide, de a rémület miatt minden jár a fejemben, csak az nem aminek kéne. Most egy menekülési útvonal lenne a legjobb.
- De bölcs valaki. Nem vagyok olyan, mint ahogy te gondolod! - mondta, megsimította a vállam, amitől kirázott a hideg és legszívesebben ott helyben elástam volna magam, majd elment. Nem tudom, mikor mehetett el, mert hirtelen elvesztettem az időérzékemet. Távozása után körülbelül 10 percet ülhettem még a hideg, harmatos fűben mire észbe kaptam. Fázni kezdtem. Felálltam, óvatosan lesöpörtem magamról a leveleket, majd egyszer csak eszembe jutott valami. Felpillantottam. Hiába kerestem a pasit, aki nem régiben még ott feküdt holtan, nem találtam. Minden olyan volt, mintha csak én képzelődtem volna. Olyan furcsa ez az egész, de láttam, amit láttam! Valakit megöltek itt és én szemtanú voltam, szerencsém, hogy nem a második áldozat. És akkor eszembe jutottak a "gyilkos" szavai.. "Nem vagyok olyan..." milyen nem? Nem értem. Arra gondolt, hogy nem gyilkos, de hiszen mindent láttam! "mint ahogy te gondolod!" Honnan tudja mire gondolok? Nem is ismer. Ez több, mint furcsa. Lehet csak összekevert valakivel.

Reggel van, már. Az este valahogy hazarángattam magam a parkból. A tegnap este olyan volt, mint egy rossz buli, alig emlékszem valamire. Mint akit fejbe vágtak. Konkrétan sokkot kaptam és jelenleg ennek a következményeivel küzdök. Életkedvem a nulla százalékot veregeti, de muszáj iskolába mennem, nem lóghatok megint. Nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, kikaptam belőle pár ruhadarabot és bementem a fürdőbe. Ott magamra kaptam mindent, feldobtam egy kis sminket és magam után becsukva a fürdőszoba ajtaját elindultam lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszönöm a lépcsőn felfelé haladó.. várjunk csak! Kinek is köszöntem? Ezt a nőt életemben nem láttam még.
- Jó reggelt! Hölgyem, Vicky vagyok, Jennifer dadája - hogy kinek a kije? Jennifernek mióta kell dada? Ez kész! Már korán reggel felhúznak.
Dühösen hagytam ott a "dadát" és levágattam a földszintre. Bejártam a nappalit, a lenti fürdőt és a garázst is, hogy megtaláljam anyut vagy aput. Azt hiszem lesz miről beszélnünk. Nem hagyom, hogy a húgomat is hol mi dadák és babysitterek neveljék fel. Hosszas keresgélés után megtaláltam a szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak a konyhában.
- Én nőjek fel? Nektek kéne végre szülőkként viselkedni! - förmedtem rájuk. Eddig tényleg toleráns voltam a nemtörődömségükkel, de ez már sok. Elviseltem azt, hogy nélkülük, komornyikokkal és dadákkal növök fel, de a húgom nem fog így felnőni.
- Parancsolsz? - meglepetten tette le a kávét apa. Óvatosan megtörölte a száját a hófehér szalvétával és kérdő tekintetét rám szegezte.
- Jól hallottátok! A húgomnak nem babysitter kell, ha nem szülők, ti kelletek neki! Miért nem lehet ezt felfogni? - üvöltöttem. Elegem van. Elegem van belőlük, az életemből és mindenből. Miért nem lehet normális életem? Miért nincsenek hétköznapi szüleim, akiknek a család az első nem pedig az utolsó?!
- Kicsim, nyugodj meg! Ha dolgozunk nem tudunk Jenre vigyázni, ha viszont nem dolgozunk, hanem veletek fecséreljük el az időnket, akkor nem lenne úgy tele a ruhatárad márkás ruhákkal. - komolyan felmerül bennem a kérdés... ezek normálisak? Hogy mondhat ilyet az anyám?
- Úgy gondolod, hogy a velünk töltött időtök csak pazarlás? Végig gondoltad, amit mondtál? A gyerekeitek vagyunk! Egyáltalán minek szültél gyereket anya vagy csak úgy véletlen  megtörtént és akkor miért is ne? Végül is más is felnevelheti őket pénzért, nem? A ruhákat pedig te vetted nem én, én soha nem kértem őket, sőt eladnám az összeset azért, hogy velünk legyetek csak egy teljes napra! - mondtam, majd sírva otthagytam őket, hátha szíven üti őket a saját magukkal történő szembesítésem.. Hátha rájönnek milyen borzalmas szülők. Félreértés ne essék, szeretem őket, de néha úgy viselkednek, mint akik idegenek számomra.
Feldúltan, sírva vettem a vállamra a táskámat. Kinyitottam az ajtót és minden dühömet felhasználva bevágtam azt. Az egész ajtó beremegett. Hallottam, ahogy anyu kiabál valamit, de nem foglalkoztam vele. Féltem, hogyha még tízpercet velük töltök, akkor ennél is többet vágtam volna a fejükhöz és akkor biztos nem ilyen szépen ültek volna ott szótlanul, hanem igenis kiálltak volna magukért, azt pedig nem akartam. Elég volt ez reggelre így, még sok is!
A Nap már ilyenkor is süt, habár az erejét nem lehet érezni. Azért felraktam a napszemüvegem más okokból. Először is elakartam takarni a tegnap este nem tudom, hogyan szerzett karcolást a szemem felett, gondolom felfejeltem egy ágat, ahogy elestem. Másodszor pedig a könnyeim még mindig ne akartak lecsillapodni.
Ahogy az iskola parkolóján keresztül sétáltam a suli felé megpillantottam Rebecca K. Parkert. Már régebben említettem, hogy ő úgy is mondatjuk, nem igazán kedvel. Ahol csak lehet keresztbe tesz nekem. Óvoda óta ellenségének tekint.
- Nocsak, nocsak Miss Tökély! Elég szarul nézel ki. Csak nem elfogyott apuci pénze és nem maradt sminked? - normális körülmények között ezt elengedtem volna a fülem mellett, de ma nem.
- Tudod mit Rebecca, ha szerinted olyan tökéletes az életem, akkor szívesen cserélek veled és akkor lehetsz helyettem apuci kicsi elhanyagolt lánya! - kiabáltam vele. Megszeppent elég rendesen, de én is. Sőt mindenki szoborként figyelt minket, vagyis inkább a kis jelenetünket, ami most megváltozott. Ugyanis általában ő kiabál és szid engem, most pedig én vettem át az irányítást. Ma senkinek nem tűrök el semmit!
Rebecca még mindig tág pupillákkal nézett rám és óriásokat pislogott. Mély levegőt vettem, úgy éreztem mindent elmondtam, így sarkon fordultam. A napszemüveget még mindig nem vettem le, akkor sem, amikor beléptem az épületbe. Villámgyorsan végig sétáltam a hosszú, diákokkal tömött folyóson. Az utolsó osztályterembe léptem be. Mindenki már a helyén ült és tanulta a biológiát. Csak az én helyem volt üres. Adam is mélyen elmerült a biológia könyv rejtelmeibe, csak akkor nézett fel, amikor hangosan levágtam a táskámat mellé.
- Jaj de morcos ma valaki. Csipkerózsika bal lábbal kelt! - mondta gúnyolódva. Na ma aztán nem vagyok ilyen viccekre vevő. Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére és mérgesen néztem rá.
- Ide figyelj, ha te is szeretnél egy kioktatást hallani az életemről és a vele kapcsolatos orbitális hazugságról, akkor szívesen elmesélek mindent egy kisebb monológ formájában, de hidd el, hogy baromira nem fogod megköszönni, amit a fejedhez vágok! - mondtam. Hasonló hatást váltottam ki belőle, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint Rebecca.

11. fejezet - Jobb nekem nélküle

*Adam szemszöge*

Röviden ismertetem veletek a munkám. Ma este egy papsast kell meglátogatnom, aki hát hogy mi mondjam... nem fizette ki a tartozását időben a mi drága barátunknak Antonionak, ezért ő baromira bepöccent. Nem szereti, ha kis senkiházik csesznek ki vele. Mindennek ára van és most én végzem el a piszkos munkát. A családom megélhetése múlik rajtam, így nem is merek belegondolni, hogy mi lenne anyámmal és az öcséimmel, ha én lebukok és börtönbe kerülök. Valószínűleg átkoznák azt a napot, amikor beléptem a bandába, de én is. 

Az elhagyatott raktárból kilépve -a banda itt tartja a "gyűléseket"- felpattantam a kissé megviselt, kopott motoromra és elindultam a találka helyszínére, ahol ketten találkozunk, én és Miguel, más néven a pasas. Egy biztos, csak az egyikünk éli túl!

*Eközben - Emma szemszöge*

- Nem, Adam nem lehet egy bandának sem a tagja! - ordibáltam Barbarával, mintha ő tehetne erről. Kiakadtam, de nem tudom min. Összetörtem belül, de nem tudom miért. A testem úgy viselkedik, olyanokat cselekszik, amiket én sem tudok követni. Az érzéseim teljesen elszabadultak. A póráz elszakadt, ami hozzám kötöttek őket. Mi fog még kiderülni Adamről? Már csak az kéne, hogy napvilágra kerüljön, hogy engem is megakar ölni. Hahaha, ez rossz vicc, még csak gondolni is rossz erre. De van benne valami, hiszen hirtelen megjelent az életemben és eléggé beleégette magát a mindennapjaimba. Olyan mintha a rögeszméje lennék. Ugyan annyira félelmetes, mint vonzó, legalább számomra. Mindig is vonzott a veszély, csak soha nem volt alkalmam ezt kihasználni. Egy madárka voltam, aki nap mint nap be van zárva az apró kalitkájába és ott éli az életét. De én nem vagyok egy madár, kiakarok szabadulni, csak egy kis levegőt szeretnék kapni.

- Hidd el Em, ez így van! De késő van, mennem kell - mondta és óvatosan felállt. Biztatóan megsimogatta a vállam. Hátat fordított és még egy kis ideig néztem ahogy távolodik, majd eltűnik a sötétben. Ennyi információt nem képes az ember agya egyből feldolgozni. Főleg azt nem, hogy a padtársad lehet egy gyilkos, habár kétlem, de lehet csak én vagyok naiv.

Felálltam a padról és úgy döntöttem inkább sétálok egyet még a parkban, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Ismét szorosan magamhoz húztam a pulcsit. A Nap már teljesen lement, csak a hold világította be az egész parkot. Egy lélek sem jártál ilyenkor itt, hiába mondjuk hogy New Yorkban éjjel sem áll meg az élet, de itt ezen a részen igenis megáll. Az emberek ilyenkor pihenik ki a fárasztó napjukat, én pedig ilyenkor gondolom át az életem. Csengenek Barbara szavai a fülemben "drog és gyilkosság ügyei vannak"... Ezt képtelen vagyok felfogni. Vajon mi vezet rá egy 18 év körüli srácot arra, hogy már ilyen korán elrontsa az életét örökre. Ez nem egy mulandó dolog, ennek nyoma marad, ha akarod, ha nem. Annak aki ilyenbe keveredik bele -akár csak viccből- annak az élete és a családja élete is meg van pecsételve, sőt az ismerőseinek, barátainak is.

Ezek után felmerül bennem a kérdés, mi az a nyomos ok, ami miatt még mindig vonzódok hozzá? Őrültség, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Nem hiszem, hogy van egy dolog, ami közös bennünk, még egy se. Ő egy más világban él és én is. Nem kellene törődnöm vele. Ez az... csak egyszerűen át kell néznem rajta, mintha nem is ismerném. Nem mondanám, hogy könnyű lesz, mert akárhányszor meglátom, a szívem mindig "kihagy" egy dobbanást. Az tény, hogy hihetetlen hatással van rám, de az is tény, hogy köztünk nem lehet semmi. Lehet, ő nem is szeretné, ha lenne valami. Lehet csak szórakozik velem, de most megtudja, hogy nem vagyok egy Barbie, akivel kedve szerint szórakozhat. A mai estétől fogva nem foglalkozom vele. Ez lesz a legjobb. Ebben az ügyben sajnos az eszemre kell hallgassak, nem a szívemre, ami ráadásul pont az ellenkezőjét diktálja.

Lassan, de biztosan megszületett a döntés a jövőmmel kapcsolatban. Adam úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem hagyjon ki belőle.

- Ígérem megadom, csak hagyj elmenni! - egy fekete ruhás férfi kiabálására figyeltem fel. Háttal állt nekem egy jobban megvilágított részen. Ahogy közelebb lépkedtem egy fa mögé, észrevettem, egy másik férfi is vele van. Szintén sötét ruhát viselt és egy fegyver volt nála. Az adrenalin szintem hirtelen felugrott a tetőpontra. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mondhatom igazán berezeltem. Legszívesebben elmentem volna, mit aki nem látott semmit, de földbe gyökerezett a lábam. Ez most szó szerint értsétek, vagyis inkább úgy mondom, hogy beleakadtam valamibe. Valamibe, ami nem engedett elmenekülni. Okosabb dolognak tűnt, hogy nem mozdulok és megvárom amíg elmennek, majd aztán kiszabadítom magam, így is tettem volna, amikor egy lövés dördült el. Ijedtemben hangos puffanással értem földet. Az alattam szétlapuló ágak, hangosan recsegtek. Úristen... csak most vettem észre, hogy az egyik férfi a földön veszik mozdulatlanul. A másik odahajolt hozzá és megtapogatta a nyakát. Gondolom a pulzusát vizsgálta. Amikor végzett vele megütögette az arcát, majd a ezek alapján szerintem halott férfi kezében nyomta, az alaposan megtisztított fegyvert. Felegyenesedett és egyenesen felém kezdett nézelődni. Meghallotta, biztos, hogy meghallotta az esésem.

Egy gyilkosság szemtanúja voltam és most szorgos léptekkel a gyilkos egyenesen felém tart...

10. fejezet - Egy senki, aki szeretne valaki lenni

- Jézusom Emma, mi történt? - vette fel ijedt hangon Barbara. Legszívesebben egy szuszra rázúdítottam volna mindent, hogy megkönnyebbülhessek, de aztán sikerült kicsit lehűteni magam.
- Találkozhatnánk? - kérdeztem, ugyanis közben rájöttem, ez nem telefontéma. Az idegeim az elmúlt napokban pattanásig feszültek. Olyan vagyok néha, mint egy gázzal teli terem, aminek elég egy szikra és bumm. Csakhogy ebben a robbanásban sokkal több van mint düh. Ezt az életemben kapott összes elutasítás, lenézés, kiközösítés tölti be. Egy szó és tényleg betelik az a bizonyos pohár.
- Igen. 5 perc múlva abban a parkban?! - utalt arra a helyre, ahol tegnap találkoztunk. Ahogy kimondta egyből felálltam az ágyról és a szekrényhez rohantam. A fülemhez még mindig szorosan odatartottam a készüléket és egy pulcsi után kotorásztam.
- Rendben, 5 perc múlva találkozunk - mondtam, majd kinyomtam a telefont. Hangos léptekkel levágtattam a földszintre, ahol megkerestem a tornacipőm. Felvettem, majd hirtelen szembetaláltam magam a falon logó egész alakos tükörrel. Megtorpantam és a tükörképemmel kezdtem foglalkozni.
"Mit érsz Emma a szép külsőddel, ha senki nem foglalkozik veled?!" suttogta egy belső hang és mit ne mondjak, teljes mértékben egyet értettem vele. Mit ér a pénz, a siker, ha nincs senkivel megosztanod az, abból származó örömöt? Hát semmit, egy nagy nulla az egész. Hiába vagyok a híres McGregor család sarja, akik ezt nem tudják vagy nem veszik figyelembe, azok szemében egy senki vagyok. Egy senki, aki szeretne valaki lenni! Valaki, akinek normális élete van barátokkal, szerető családdal.
A lelkizést félretéve ideje elindulnom a parkba. Kikaptam a mobilom a fogason legó táskámból, zsebre vágtam és kinyitottam a bejárati ajtót. Kezd sötétedni és hideg is van. A pulcsit szorosabbra húztam és úgy mentem tovább egyenesen a park felé.
Ahogy beléptem a park kapuján, egyből megláttam azt a padot, ahol tegnap ücsörögtünk. Elindultam az irányában. A pulcsimat kicsit megnyújtva a fenekem aláhúzva ültem le jéghideg padra. Lábaim ideges "ugráltak", a fogaim pedig egymáshoz érve csikorgó hangot adtak ki. Nem lenne azért, annyira hideg, ha felöltözöm jobban.
Hirtelen egy alak rajzolódott ki a bejárat körül. A sötétben szinte virított Barbara fehér felsője. Ahogy közelebb ért egy apró sóhaj hagyta el a száját a megkönnyebbülés jeléül.
- Annyira megijesztettél, azt hittem valami baleset történt vagy nem is tudom - mondta, majd szorosan megölelt. Elengedtük egymást és ő is hasonlóképpen ült le, mint én.
- Nem, jól vagyok, vagyis fizikailag nincs bajom, de a lelkem, hát... volt már jobban is - ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Igazából szavakba nem is lehet önteni, amit napok óta érzek.
- Belőled mindent harapófogóval kell kiszedni? - kérdezte még mindig riadtan.
- Szóval van egy fiú - minél hamarabb kimondom, annál könnyebb lesz - aki most jött a sulinkba. Ez nem is lenne olyan szokatlan, de valami nem stimmel a sráccal. Egyszer nyomul rám, máskor leszól. Mi több, kiderült, hogy az apám az anyja főnöke volt és nem rég indokolatlanul kirúgta. Amikor apának megemlítettem Adam nevét, teljesen begőzölt. Félelmet éreztem a hangjában. Tudom, hogy tud valami olyat a srácról, amit én nem, de nem mondja el - mondtam ingerülten, közben a lelkem belül zokog.
 - Adam, Adam Riveer?! - kérdezte sejtelmesen. Honnan tudja? Gondolatolvasó vagy mi?
- Igen. Honnan tudod? - kérdeztem döbbenten. Tényleg meglepett.
- Az most mindegy! Komolyan nem tudod mi nem oké Adam életében? - kérdezte és egy apró fejcsóválással sugalltam, hogy nem - Most költöztem ide és én már a második napon hallottam felőle és hidd el, nem jókat! - mondta meggyőzően. Komolyan miért van, hogy amikor az életem kezd visszazökkenti a régi kerékvágásba, pont akkor kapok egy újabb pofont az élettől? Éreztetek már hasonlóan? Ha nem, akkor jobb is! Kezd agyamra menni, hogy ebben a városban csak Én nem tudok semmit Adamről. Még Barbara is tudja. Hihetetlen.
- Kérlek szépen mondd el! Milyen valójában Adam? - könyörögtem. A könnycseppek ismét kezdték átitatni az arcom. Csak folytak és folytak... megállíthatatlanok, ahogy én is. Nem fogok megnyugodni addig, amíg minden ki nem derül.
- Emma, nagyon figyelj rám, egyszer mondom el és soha többé ne beszéljünk róla! Adam egy bandatag, akinek drog és gyilkossági ügyei vannak...

* * *

*Eközben - Adam szemszöge*

- Adam remélem bízhatok benned! - veregette meg a vállam Antonio. Ő az, aki apám helyett apám volt. Ugyanis 8 éves voltam, amikor apámat a saját szemem láttára lőtték le. Ő volt a Harlemben kialakul piros-kék maffia banda egyik főnöke. Amikor meghalt, megfogadtam, hogy én nem leszek bandatag. Tudom, hogy tagnak lenni olyan, mint egy ördögi kör. Ha egyszer belekerülsz, többé nem jutsz ki! És ebbe én nem szerettem volna belekeveredni, de muszáj volt. Miután anyát kirúgta Emma vadbarom apja, azóta nincs aki pénzt keressen. Nem volt más választásom, mint hogy Antoniohoz beállok dolgozni. Ez azzal jár, hogy "bemocskolom" a kezem és az eddig tiszta életem.

- Nyugi Antonio - mondtam, majd a kapott fegyvert a nadrágom hátsórészébe dugtam.

Indulhat a mai meló...

9. fejezet - 3. világháborús állapotok

A testemet ért kisebb sokkhatás után még mindig lehetetlen volt elképzelni, hogy a padtársam egy veszélyes ember. A konyháig félholtan lötyögtem el. Muszáj visszaszállnom a valóságba és észhez térnem. Elvettem a pultról egy kristálypoharat, a csaphoz lépkedtem és vízzel teleengedtem. Kortyoltam belőle egyet és éreztem ahogy a hideg víz szinte jéggé dermeszti a torkom. Megnyugodtam, többnyire. Csend volt az egész házban. Anya dolgozik, Jen alszik, apu pedig a könyvtárban szintén a munkájával foglalatoskodik. Csak a csapból egyenletes csöpögő vízcseppek visszhangoznak az egész házban. Már éppen kezdtem én is felvenni a csöpögés ritmusát, amikor a csengő kizökkentett belőle. A poharat visszatettem a helyére és az ajtóhoz siettem. Ha eddig nem ébredtem volna fel, akkor most sikerült, ahogy megpillantottam az ajtóban nyugodtan várakozó "vendégem". Viszont ha jobban végig gondolom, akkor inkább egy újabb sokk adagot kaptam.
- Szia! - Adam mosolya háromszor körbeérte a fejét. Én is próbáltam egy szerény mosollyal leplezni a félelmemet. Na jó, mosoly helyett egy jókora vicsorítást kapott. Ez van...
Köszönésképp bólintottam egy aprót. Hideg zuhanyként ért a látogatása. Egyáltalán honnan tudja a címem?
- Hallgatlak! - neki támaszkodtam az ajtófélfának és vártam a mondókáját.
- Erre jártam és gondoltam beköszönök. - mondta merő egyszerűséggel és váratlanul elsétáltam mellettem egyenesen be a házba. Fél percig megszeppenve támaszkodtam továbbra is. Gondoljuk csak végig! Az előbb az apám megparancsolta, hogy ne kerüljek Adammel közelebbi kapcsolatba, de nem mondta el miért ne. Aztán megnyugvásképp a konyhába mentem inni. Eddig minden tiszta. De Adam miért is sétálgat most a nappalinkban? Ebből semmi jó nem fog kisülni, azt garantálni tudom! - Szép kis ház! - a "kis" szót erősen megnyomva hangsúlyozta e rövid mondatot.
- Kösz! - mondtam nyersen.
- Kicsim, csöngettek vagy rosszul hallottam? - hallottam apu fáradt hangját vészesen közeledni felénk. Pánikba estem. Ha meglátja Adamet, kitör a 3. világháború és ezt nem szeretném. Egy hirtelen ötlet vezérelt arra rá, hogy karon ragadtam Ad-t és az emeletre kezdtem tuszkolni, pontosabban a szobámba. Ő csak kacarászott rajtam egy jót. Idegesít, de tényleg! Ahogy felértünk a szobába belöktem és rávágtam az ajtót. Ő az ajtó egyik oldalán, én a másikon. Ez így tökéletes is lenne, ha nem a mi házunkban történne. Megigazítottam a ruhámat, hogy ne látszódjon rajtam az "erőlködés" és a tuszkolás nyoma. Kifújtam az idegességemben véletlen bent tartott felesleges levegőt és szép lassan lesétáltam a földszintre.
- Hol voltál? Csengettek? - kérdezte apu.
- Ööö. Fent és nem! - válaszoltam sorba a kérdéseire. Oké, ez kicsit értelmetlen volt.
- Értem! - bólogatott és egy "ez tuti megzakkant" fejet vágott. Hát igen, ő az apám.
Sietősen visszabaktattam az emeletre és onnan a szobámba. Adam éppen az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafont, gondolom baromi érdekes lehetett.
-Nagyon szexi vagy, amikor ideges vagy! - mondta és csábító vigyor varázsolt képére. Legszívesebben megöltem volna. Annyira sokat képzel magáról, hogy az már nekem és a normális embereknek sok. De ugyanakkor felcsigázott. Nem vagyok közömbös számára, ezek szerint.
- Te pedig nagyon bunkó vagy, de nem csak most, mindig! - mondtam, majd idegességemben összekulcsoltam a mellkasomnál a karjaim. Felállt az ágyból és felém kezdett lépkedni. A lábaim megremegtek, a szívem vészesen gyorsan vert, a fülemben lüktetett a vér és összeszorult a gyomrom. Miket ki nem vált belőlem ez az ember?! Félelem, kíváncsiság, izgatottság...
Egyre csak közeledett felém. Olyan közel került hozzám, hogy nem mertem levegőt se venni.
- Tudom, hogy tetszem neked, de tudd te is nekem! - mondta és a hajamat a fülem mögé simította. Kicsit meginogtam. Az érintése égette a bőröm. Olyan... nem is tudom milyen érzésem volt. Leírhatatlan!
- Emma segítenél? Jen... - apa váratlanul megjelent a szoba ajtajában. Kezem Ad mellkasának támasztottam és olyan távolra löktem, amennyire csak tudtam. A szám is tátva maradt. Ez félreérhető szituáció volt. Jézusom... - Megmagyaráznád mi keres itt? Azt hittem világosan beszéltem - kiabált torkaszakadtából. Megrémültem. Forgott körülöttem a világ. Egyszerűen el se tudtam képzelni most mi lesz.
- Apa. Ő csak... Nem az aminek látszik! - mentegetőztem a jól bevált szöveggel, de nem hatott. Ugyanolyan rettentő ingerült arccal meredt a mellettem álló srácra. Szinte megölte a szemével. Mi folyik itt? Ez lenne az én életem? Itt már semmi sincs rendben. Valami megváltozott...valami.
- Nem érdekel! Azonnal tűnj el! - Adamhez fordult és parancsolóan kiabált vele. Ad tűrte. Meg se rezzent. Küldött felém egy biztató mosolyt és elindult kifele apával szorosan a háta mögött.
Ennyit a nyugodt életemről. Hanyatt vágtam magam a puha ágyamon és rám tört a sírás. Hogy miért? Nem tudom. Fáj, fáj a szívem. Mint akinek egy kést szúrtak volna bele. Soha nem éreztem még ilyet. Nem tudom mit jelent, de érzem, hogy nem fog egyhamar elmúlni.  Szükségem van valakire. Előkerestem a mobilom és tárcsázni kezdtem.
- Hallo, Barbara?! Emma vagyok, szükségem van rád! - zokogva duruzsoltam a készülékbe...

8. fejezet - kétségek között őrlődve

- Na ide figyelj! Ma beszélek apámmal, szólok néhány szót édesanyád érdekében és ennyi. - mondtam neki rögtön a kicsengő elhangzása után. Értetlen fejet vágott, pedig tudtam, hogy nagyon is érti amit mondok.
- Mi az az ennyi? Csináljunk úgy, mintha nem lenne köztünk semmi? - kérdezte normálisan és ez engem nagyon meglepett. Ez volt az első mondata felém, amit normális hangnemben mondott, vagyis inkább kérdezett. Adam az a "akkor is hazudik, ha kérdez" típusú srác, legalább is szerintem. Nem értem valójában mit akar elérni a hangulatváltakozásaival -egyszer nagyon is kedves, máskor undok és bunkó-, de kezd belőle elegem lenni. Kezdek bedilizni!
- Adam, köztünk a képzeletbeli két méter távolságon kívül tényleg nincs semmi! Nem tudom te miért vagy meggyőződve ennek az ellenkezőjéről. - lassan, tagoltan beszéltem, hátha jobban megérti, de nem úgy nézett ki. Lassan már én is úgy veszem észre, hogy mást mondok annál, mint amit valójában érzek. Néha átjárja a testem egy érzelemhullám, aminek nem tudok megállj-t parancsolni. Félek Adamtől, de olykor igenis átfut az agyamon, hogy mi lenne ha közelebb engedném magamhoz és ha a szívemre hallgatnék? Nos, a testem "motorja" azt súgja, hogy tetszik nekem -nagyon is- és bolond lennék őt elutasítani. Ilyenkor általában elképzelem milyen lenne vele. Egyik oldalon a boldogságot, a vad és szenvedélyes szerelmet látom, viszont a másik oldalon már éppen az ellentéte áll. Jézusom, miket beszélek én itt?! Nem is vagyok szerelmes és nem is leszek. Ez a srác teljesen az ellentétem. Sokan mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást, de ez a mi esetünkben egyáltalán nem így van. Ideje lenne abbahagynom a képzelődést és az ábrándozást. Hahó, ez itt a való világ, ahol ilyeneknek nincs helye. Adam és én csak padtársak vagyunk.
- Adok egy kis időt és rájössz, nem tudsz nekem ellenállni! - gyerekesen megnyalta a szája szélét és én... Mit képzel ez tulajdonképpen magáról? Visszaszívom az összes pozitív dolgot, amit róla mondtam, vagyis inkább csak gondoltam. Ez kész! Komolyan azt hiszi, hogy ezzel a mosollyal - ami egyébként tényleg tökéletes - letudja "szedni" az alsóneműm? Felment bennem a pumpa, de most tényleg. Szívesen hozzávágnék egy széket - Látom máris gondolkodásba estél. Hidd el igazam lesz! - egy puszit nyomott a levegőbe nekem címezve azt, majd felállt és lazán kisétált a teremből.

* * *

- Gyere! - kiabálta apa, amikor meghallotta a kopogásom. Már délután van és nem rég értem haza a suliból. A biológia óra kivételével elég nyugis nap volt, talán azért mert utána nem láttam Adamet. Nem mintha hiányzott volna, csak furcsa volt hogy hirtelen eltűnt. De mindegy is.
- Beszélhetnénk? - résnyire nyitottam a könyvtárunk ajtaját és óvatosan bedugtam a fejem.
- Anyád nincs még itthon és ő fogja kiszabni a büntetésed a tegnapi lógásod miatt! - egy pillanatra talán felnézett a laptopja képernyője mögül, de csak pár másodpercig tartott. Látszik mennyire fontos vagyok neki!
- Nem azért jöttem. Most veled szeretnék beszélni. - mondtam, majd egy kicsit beljebb merészkedtem a zord falak közé. A házunkban van egy nagy "szoba", amit apu irodának szokott használni, de mi csak könyvtárnak hívjuk. Nem szoktam bejárni ide. Valahogy engem taszítanak a könyvek és itt rengeteg van, szóval ez nem a számomra legmegfelelőbb helyiség.
- Ooo, értem. Ez esetben foglalj helyet! - összecsukta a laptopot és hátradőlt székében. Fura volt. Olyan érzésem volt, mintha egy tárgyaláson lennénk. Semmi mosoly, semmi aggódás, teljesen rezzenéstelen arccal várta, hogy elkezdjem a "beszélgetést". Hát mit mondjak? Ilyen egy komoly, megbízható bankár gyerekének lenni... felemelő!
- Egy régi alkalmazottadról szeretnék érdeklődni. - kicsit döcögősen kezdtem bele. Bólintott egyet és várta a többi információt - A nevét nem tudom, de a fia most jött az iskolánkba. Osztálytársam lett, a neve Adam Riveer. - a név hallatán, mintha kicsit összerezzent volna az arca. Nem mintha, hanem tényleg megtörtént. A szemei se sugározták már a nyugodt lelkiállapotát. A teste megfeszült. Van egy olyan érzésem, hogy tudja kiről beszélek és nem jó emlékei vannak. Ez szinte biztos.
- Adam Riveer az osztálytársad? - kérdezte és aggódást véltem felfedezni a hangjában.
- Igen, a padtársam. - mondtam, ezzel is egyre jobban beavattam az életembe, amiről ugye nem sokat tud.
- Beszélek a igazgatóval, hogy rakják másik osztályba. - előkapta a telefonját és egyből tárcsázni kezdett. Nem láttam még ilyennek. Rémült, aggódó és egyben ingerült is volt. Fogalmam sincs, hogy milyen dolgokat tud Adamről, amiért ennyire kiakadt.
Kivettem a kezéből a telefont, kinyomtam és zsebre vágtam. Kérdőn nézett rám és látta rajtam, hogy magyarázatot követelek.
- Ismered Adamet? Mit tudsz róla? - kérdeztem és úgy tűnt hirtelen én lettem a "szülő". Válaszokat követeltem, de sürgősen. Mégis mi ez az egész? Egyik pillanatban teljesen normálisan viselkedik, de ahogy meghallja a Riveer nevet egyből egy másik oldalát mutatja.
- Még csak Adam közelébe se menj! Ezt vedd úgy, hogy megtiltottam. - értetlenül ültem és szinte leesett az állam.
- Apa, mondj már valamit róla! Miért tartasz ennyire tőle? - szinte könyörögtem, hogy avasson be, de olyan volt, mint aki jégből van... megtörhetetlen.
- Nem mondhatok semmit. Csak tudd, hogy rossz ember! Tartsd magadtól távol! - figyelmeztetett és a kezét nyújtotta a telefonjáért. Kivettem a zsebemből és átadtam neki. Azt hiszem befejeztük a beszélgetést és felálltam. Zavartan lépkedtem ki a könyvtárból. Tudom, hogy Adam életében van valami. Talán egy sötét múlt, ami miatt apa tart tőle. De ha ő fél tőle, akkor nekem rettegnem kéne? Valami nem tiszta, és nekem tudnom kell mi az! Apa hallgat, Adam titkolózik. Nincs könnyű dolgom, de valamit tennem kell. Nem tudok ölbe tett kézzel várni a fejleményeket. Ezek után meg végképp nem tudok Adam szemébe nézni. Görcsbe rándul a gyomor, ha arra gondolok, hogy lehet Adam egy bűnöző vagy ne talán még rosszabb...

7. fejezet - A szavak csatája

- Nem szeretnék indiszkrét lenni, de miért rohantuk így el? - kérdezte rémülten Barbara, amikor már egy zebra előtt állva vártuk, hogy zöldet kapjunk és végre átjuthassunk a túloldalra.
- Az a srác.... szóval - makogva kezdtem magyarázkodni. Szerencsémre a lámpa éppen váltott, így szabad utat kaptunk a New York-i kocsirengetegben.
- Nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd, de tudd, hogy én szívesen meghallgatlak, ha valami gond van! - kedvesen megsimogatta a vállam. Mekkora mázlista vagyok, hogy összefutottam ezzel a lánnyal. Talán egy barátság van kibontakozóban, az első barátságom. Nos, a pasik terén kevésbé vagyok ilyen szerencsés. Az előbbi incidens valóban remekül tükrözi eme rossz tulajdonságom igazát. Senki sem lehet egyszerre mindenben jó!
- Most nem mondom el, de ígérem, hogy később megosztom veled! Persze ha csak én is többet megtudok erről az egészről. - mosolyogva adtam tudtára, igazából én sem tudom mi történik körülöttem, de gőzerővel dolgozom azon, hogy mindent tisztán lássak - Már megakartam kérdezni, de nem volt lehetőségem. Felvettek valamelyik helyi iskolába vagy már nem tanulsz? - érdeklődtem, majd a kezemmel óvatosan jobbra mutattam, jelezve azt, hogy arra kívánunk menni. Bólintott, megvárta míg átérünk egy újabb átkelőhelyen és összeszedve gondolatait megválaszolta kérdésem.
- Mivel 18 éves vagyok, ezért még tanulok és a szüleim kinéztek egy remek iskolát, de még nem volt időm megnézni. - válaszolta. Gondolkodásba estem. 18 éves, akkor valószínűleg most fog végezni a gimnáziumba.
- És te? - kíváncsi tekintete az enyémet kereste. Kicsit hezitáltam, hogy elmondjam-e neki a régóta féltve őrzött titkom?! Bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben a sok megalázás miatt. Úgymond, egy falat húztam magam köré, amit nagyon nehéz lerombolni. Talán még senkinek nem sikerült, de most itt van Barbara, akinek esélye van erre a romboló szerepre. Vicces, hiszen alig ismerem, de valami azt sugallja, bízzak benne.
- Jelenleg harmadikos vagyok, ami ugye egyáltalán nem szokatlan, de az már nem hétköznapi, hogy 19 évesen. - kis döbbenet futott át az arcán, de alig lehetett észrevenni. Nem egy szívbajos lány, az egyszer biztos - Los Angelesben születtem és ott is laktam egészen 10.-es koromig. Ekkor költöztünk New Yorkba. LA-ben már elvégeztem a gimnázium első két évét ugyebár, de ezt a mostani iskolában figyelmen kívül hagyták, ezért előröl kellett kezdenem az egész középiskolai tanulmányaimat - egy kisebb mesélésbe mentem át, de őt ezt nem zavarta. Csöndesen végig hallgatott. A reakcióját figyeltem.
- Ez kicsit fura, de nem rossz értelemben, vagyis engem nem zavar. - úgy látszik nem változott meg rólam a véleménye.
Amikor már kifogytunk a beszédtémákból, csak némán sétáltunk egymás mellett. A zavartalan sétát a telefonom csörgése zavarta meg. Kihalásztam a szűk farmerem zsebéből. Egy új üzenet.

"Emma beszélnünk kell veled. Azonnal gyere haza! A & A"

- Barbara sajnálom, mennem kell! Majd hívlak és még egyszer bocsánat! Szia! - gyorsan megöleltem és meg se vártam mit reagál. A telefonom zsebre vágtam és sietős léptekkel indultam hazafelé.

Egész úton az járt a fejemben, hogy mit akarnak. Már többször is említettem, hogy a szüleimmel nem szoktam beszélgetni, még külön-külön se, nem hogy mindkettőjükkel egyszerre. A többesszám használata és az üzenet végi aláírás arra utal, hogy mindketten otthon várnak. Gond van, nagyon nagy gond!

- Nappali! - kiabálta anya, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását. Mély levegőt vettem és készen álltam egy újabb vitára. Mostanában elég gyakran vitatkozunk, ami nálunk nem megszokott, de most kezd rendszeressé válni.

- Sziasztok! - üdvözöltem őket. A nappaliban ültek egymás mellett a fehér bőr kanapén. Előttük egy üvegasztal, annak a másik oldalán pedig egy szintén bőrből készült fehér egyszemélyes fotel. Apa a fotel felé biccentett fejével. Célzásnak vettem, hiszen annak is szánta, így kényelmesen leültem. 

- Merre jártál? - na most van gond. Anya első kérdése kiverte a biztosítékot. Tudják, vagy ha nem is tudják, akkor sejtik, hogy ma nem éppen az iskolában voltam. De lehet, hogy csak tényleg érdekli őket, hogy mi van velem, bár ennek kicsi a valószínűsége, de akkor is!

- Iskolában. - mondtam bizonytalanul, majd krákogtam egyet és próbáltam összeszedni magam.

- Nos, az igazgatónő felhívott ma, hogy te kisasszony nem voltál bent órákon, de még az iskola közelében sem jártál! Megmagyaráznád miért? Miért van veled mostanában ennyi gond? Mi történt e csekély két napban, ami miatt ekkorát fordult veled a világ? Mi? - apa felemelt hanggal vont kérdőre. Szinte kiabált. A fülem csengett a Miértektől.

- Tudod mit? Nem kell most válaszolnod most. Menj fel a szobádba és holnap megbeszéljük, most el kell mennem egy fotózásra. De nehogy azt hidd, hogy megúsztad! - anya a telefonját nyomogatta, apa pedig a laptopja után kutatott. Jellemző! Végig néztem rajtuk, majd felálltam és felmentem a szobámba.

* * *

Reggel van. Egy újabb nap a pokolban. Durván hangzik, de higgyétek el, az is. A tegnapi  vitának nem mondható dolog után -ugyanis ők beszéltek, én hallgattam és ez nem mondható igazi vitának- anyáék elmentek dolgozni, én pedig felvonultam a szobámba. Kiakartam kapcsolni a folyton pörgő agyam, ezért zenét hallgattam. Gyorsan eltelt a délutánom, sőt az estém is. Kilenc körül már aludtam is, teljesen ki voltam merülve. Most itt vagyok, reggel van és energiával megpakolva készülök az iskolába. Az energia energiát jelent, nem kedvet!

Magamon is túlteljesítettem a reggeli készülődésnél. Fél óra alatt "harci felszerelésben" pompázva indultam el. Gyalog mentem, mint ahogy mostanában mindig. A suliba érve próbáltam észrevétlenül belopózni a biológia terembe és igazán büszke voltam magamra, mert sikerült. Még a portás sem kívánt jó reggeltet, mivel nem vett észre. Gyors voltam és "láthatatlan".

Körülbelül tíz perccel később - miután elfoglaltam a helyem - megjelent Adam. Egy sármos mosollyal ajándékozott meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen eszméletlenül jól néz ki, de nehéz volt nem észrevenni, sőt lehetetlen! Pechemre elkezdődött az óra. Mr. Jepsen, a biológia tanárunk szokatlan jó kedvvel jött be órára.

- Tegnap elég tapintatlan voltál. - Adam suttogva kezdett beszélni hozzám, közben próbált koncentrálni arra, amit a tanár a táblára vésett.

- Miért? - fél pillanatra felé pillantottam, majd elkapva tekintetem folytattam, azt amit írni kellett.

- Csak úgy búcsú nélkül ott hagytál. Csúnya dolog volt! - szomorú, megbántott fejet vágott. Lerakta tollát, összekulcsolta kezeit és szempilláit rebegtetve az arcomat fürkészte.

- Ooo Adam, annyira sajnálom! - kezdtem megjátszani magam és olyan hangsúlyt használtam, ami már gúnyolásnak számított - Legközelebb nem felejtem el megcsókolni a kezed! - mondtam még mindig színészkedve, de a végét már sikerült elröhögnöm.

- Gonosz! - vágta a fejemhez.

- Bunkó! - vágtam vissza.

- Gazdag apja-lánya! - összehasonlított apámmal, ami nem igazán zavart. Sokszor kapom meg ezt, már megszoktam.

- Önelégült, beképzelt, egoista! - mondtam, majd teljesen vele szembe fordultam és összeráncolt homlokkal ingerülten néztem rá.

- Khmm! Mrs. McGregor és Mr. Riveer! Biológia tanár vagyok, tehát nem vállalok párterápiát! Remélem megértik, de ajánlom az egyik ismerősöm, ő párterapeuta. Ha bármi gondjuk van, akkor keressék fel! - mondta mérgesen a tanár. Az egész osztály hangos nevetésben tört ki. Ezt megkaptuk. Most komolyan azt hiszik, hogy én és Adam... szóval, hogy járunk?!

- De mi nem - próbáltam tiltakozni, de Adam befogta a számat. Sármosan kacsintott egyet és írni kezdte az órai anyagot. Megsemmisültem, azt hiszem most vett le igazán a lábamról...

6. fejezet - 2+1-es találkozó

- Jó reggelt! - anya mérgesen húzta ki a függönyöket a szobámba. Az ablakon vakítótan sugárzott be a Nap.  Reggel van, vagyis nagyon úgy látszik.
- Neked is! - mondtam kicsit meglepődve. Nem vagyok hozzászokva, hogy anya arcával találkozom reggel, ilyenkor már rég a munkahelyén vagy megbeszélésen van. Biztos fontos mondanivalója van számomra, ha ilyen drasztikus lépést tett... itthon maradt.
- Remélem lenyugodtál és kitisztult a fejed - egy kisebb "nem hiszem el, hogy így viselkedtél" szöveg fog következni, érzem.
- Anyu annyira szívesen meghallgatnám a tökéletes szülők vagyunk bemutatásod, de tegnap elkezdődött az iskola és ezzel kezdetét vette a mindennapos hajsza a jó jegyekért. Szóval, ha nem gond, akkor most elkezdenék öltözni! - nem beszéltem vele emelt hangon csak normális kérlelő hangsúllyal utaltam arra, hogy jobb ha most kimegy.
- Rendben van, de ne hidd, hogy ezt elfelejtem! - fenyegetésképp megrázta előttem a mutatóujját, majd kis hezitálás után kiment. Na, ezt is megértem, hogy 19 év után az édesanyám ébresztett. Lehet hatásos volt a tegnapi kirohanásom és rájött, hogy igazam van, de az is lehet, hogy ma csak simán itthon dolgozik. Ismét ezek a lehetek és a feltételezés... ez kicsit már nyomasztó tud lenni.
Nagy nehezen felkeltem a szépen elnyomott ágyból. A kora reggeli egyensúlyom még nem igazán volt tökéletes, ezért kicsit döcögve is, de eljutottam a fürdőszobáig. Nos, igen ez az, amit nem szeretek a reggelekben. Találkozás a tükörképemmel. Nem mondhatom, hogy csúnya vagyok, mivel modellkedtem is egy darabig, de az nem az én pályám, hanem egyáltalán nincs önbizalmam. Nekem minden ember naponta ötszázszor is elmondja, hogy milyen gyönyörű vagyok, én akkor sem hiszem el... "majd hiszem, ha látom" elvet követem. A képem elemzése után felfrissülésképpen jó hideg vízzel megmostam az arcom és a fogam. Megkerestem a bejárónő által megint rossz helyre tett törölközőmet és annak segítségével szárazra varázsoltam az arcom. Félig a szekrényembe feküdve próbáltam kiválasztani a mai napra szánt ruháimat, amikor megzavart a telefonom csengése.
- Hallo, itt Emma McGregor! - szóltam bele lihegve. Higgyétek el elég nehéz a szekrényből négykézláb kimászva eljutni a táskáig, amiben feltehetőleg ott van a mobilod és a legjobb, amikor rájössz, hogy a készülék legeslegalján található meg. Fárasztó, és ezzel azt hiszem a reggeli sport ki is van pipálva.
- Bocsánat, hogy ilyen korán zavarlak! .......... vagyok - egy lány beszélt a vonal túlsó végén. Fáraszt, rekedtes hangja nem volt ismerős. A neve hallatán pedig végképp rájöttem, hogy valójában nem is ismerem. - A parkban találkoztunk és te... - hát persze, a parkban. Teljesen kiment a fejemből. Be se mutatkoztunk akkor, ott egymásnak és ezért nem hallottam még ezt a nevet, de legalább már tudom, hogy hívják.
- Áá, szia! Semmi gond, gondolom felszeretnéd használni a segítségemet. - mondtam nevetve, hisz viccnek szántam. Nem hallottam ugyan, de volt egy olyan érzésem, hogy a vonal másik végén is egy apró mosoly bújt elő.
- Igen, eltaláltad. Ráérnél ma? - szerény volt. Visszahúzódó típusnak tűnik, akinek véleményem szerint nem tesz jót a költözés és semmilyen más drasztikus változás. Ha a régen is ilyen volt, akkor miért változna ez most meg? Új környék, új emberek, új iskola. Fel se tudom fogni, hogy a szülők miért hiszik azt, hogy a környezet változás jót tesz egy ilyen típusú lánynak. És ez csak az én szerény véleményem, de van benne már egy kis tapasztalatom. Talán tévedek és egy "ott robban, ahol csak lehet" lánnyal van dolgom. Minden megtörténhet.
- Igen, azt hiszem ráérek! 2 óra múlva neked jó? - érdeklődtem és miután beleegyezést hallottam a részéről, gyorsan lediktáltam a találkozunk helyszínét. Egy csendes, könnyen megtalálható kávézót választottam.
Elköszöntünk egymástól, én pedig gondolkodás nélkül kikaptam egy pólót és egy nadrágot a szekrényből, majd felöltöztem. Nem sok kedvem van megint kémián szenvedni Adam társaságában, ezért is mondtam Barbarának, hogy most találkozzunk. Egy kis lógás soha sem árt, úgyse fogok senkinek hiányozni.

* * *

Miután anyának szépen beadtam, hogy az iskolába tartok - mintha érdekelné is hova megyek - , elindultam a kávézóba. Tíz perc se kellett és máris megcsapott a frissen főzött kávé illata. Bementem, rendeltem egy erős kávét és az egyik elrejtett sarokba helyet foglaltam.

- Szia! - Barbara mosolygós arca nézett le rám és kérdőn pillantott a mellettem üresen álló székre. Magabiztosan bólintottam, hogy nyugodtan leülhet, hiszen vele beszéltem meg találkozót. Óvatosan leült és intett a pincérnek, hogy rendelni szeretne.

- Eddig milyen New York? - érdeklődtem izgatottan. Kíváncsi voltam, hogy milyen egy eddig külső szemlélő szemszögéből most belecsöppenni "A Nagy Alma" nyüzsgő életébe.

- Itt a legjobb! - igazából Barby válaszát vártam, de mégis egy sokkal mélyebb hang csapta meg a fülem. Ismerős volt nekem ez a hang. Döbbentem emeltem fel a tekintetem, ami eddig a gőzölgő kávén pihent, most pedig ...

- Adam?! - enyhén szólva ledöbbentem. Ez követ engem vagy mi? Hihetetlen, hogy pont itt látom újra. Mégis mit keres itt? Mondjuk ha jobban belegondolok ő is kérdezhetné ezt tőlem, mivel ez egy szabad ország, mindenki ott tartózkodik, ahol akar.

- Szia Emma! - győzedelmes vigyorral köszöntött. Csak tudnám miért?!

- Mit keresel itt? - kérdeztem még mindig meglepetten. Észre is vette egyből, hogy a hangom kicsit elcsuklott.

- Itt dolgozom. - mondta teljesen higgadtan és lerakta Barby elé a kávéját. A tálcát a hóna alácsapta és rátámaszkodott az egyik szék háttámlájára.  - És te? Véletlen nem követsz engem? - kérdezte gyanakodva. Mi? Hogy én őt? Ez kész vicc? Olyan sokat képzel magáról, hogy huhh.

- Itt kávézok! Te képzelődsz, komolyan mondom! - idegesen megittam a kávémat, egy szó nélkül felálltam és magam után rángatva Barbarát otthagytuk Adamet...

5. fejezet - Felnőttem, csak nélkületek!

- Adam, Adam. Szőke vagyok, nem hülye! - mondtam majd végleg befejezve a beszélgetésünket felültem a fekete csodára és nyugodtságot sugározva leléptem onnan. Mit is képzel ő magáról? Egy napja sincs, hogy ismerem, de ő már egyből valami könnyen megkapható lánynak néz. Kedveltem... múlt időben! Az első találkozásunkkor megijedtem tőle. Pontosabban attól, ahogy rám nézett. Akkor azt hittem tudja, hogy több vagyok egy gazdag csajszinál,de tévedtem. Ő is csak azt látja benned, Emma McGregort. Akinek igazából olyan pocsék élete van, hogy aki szeretne most cserélni vele két nap után sírva menekülne vissza a saját nyugodt életébe. Megérteném. Borzalmas!
Délután pontosan fél négy van. Nem volt kedvem hazamenni, inkább egy csendes parkba fordultam be. Felfigyeltem egy magányosan álló padra és elindultam felé, leültem és becsuktam a szemem. Madár csicsergés, gyerekzsivaj, vízcsobogás, egyszóval ez maga a paradicsom. A Nap szinte égette fedetlen alkarom. Ez ugyan szokatlan szeptember elején, de egyáltalán nincs ellenemre.
"És képzeld el, annyira jól néz ki! Nagyon kedves és és és... szerelemes vagyok!" - skandálta az előttem elhaladó lány a másiknak. Barátnők, süt róluk az összhang és az egyetértés. Bárcsak nekem is lenne valaki, akivel megoszthatnám az Adammel történteket. Akivel egy popcorn mellett átrághatnánk magunkat ezen a kilátástalanak tűnő dolgon. De sajnos nincs senki!
- Szia! Leülhetek? - egy bájos hangú lány zavarta meg elmélkedésemet, ezzel vissza is rángatott a valóságba, ami számomra szörnyű.
- Ühm! - kinyögtem egy szót, amit igennek szántam és úgy tűnt megértette, leült. Kicsit félszemmel végig nézett rajtam és egy apró vigyor hagyta el ajkait. Felismert, száz százalék.
- Tudnál nekem segíteni, most költöztünk ide a családommal? - reménykedve kérte a segítségem. Elveszettnek nézett ki, olyan sebezhetőnek.
- Miben tudok neked segíteni? - kedves és lényegre törő voltam. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért engem szúrt ki? Miért pont én?
- Nem ismerek senkit itt és igazából magáról New Yorkról se tudok sok mindent, szóval... - kérlelés csillant fel a szemében. Segítség kell neki, és én ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Értem. Leírom a telefonszámom, ha ráérsz vagy szükséged van valamire, akkor hívj és segítek, vagy akár körbe is vezetlek! - mondtam félig a táskában papír után kutatva. Miután leírtam a telefonszámom és felé nyújtottam. Megfogta a másik végét és elakarta venni, de a kezem nem engedett a szorításából. Vajon jól cselekszem? Nem ismerem és mégis megadom a számom és felajánlom a segítségem. Sok ember használt már ki, ezért óvatos szoktam lenni, de most egyáltalán nem érzem fenyegetve magam. Egy ártatlan, kedves lány, akinek egyenlőre én vagyok az egyetlen New Yorki ismerőse. Végül is bűnt nem követek el.
Furán nézett rám, majd a kezemre, ami még mindig a fehér cetlit szorongatta. Amikor már elakarta engedni és kezdte feladni a "harcot", hirtelen elengedtem. A francba már a paranoiával! Nem lehet minden emberben keresni a rosszat.
- Nagyon szépen köszönöm! Majd hívlak. További szép napot! - egy nagyobb lendülettel felállt és elköszönt. Én is így tettem. Megvártam míg a testének körvonala eltűnik a távolban, ezután pedig én is elindultam, most már haza.

* * *

- Emma McGregor! Éppen ideje már, hogy hazajöttél! - anya "tárt karokkal" várt a nappaliban. Azt hiszem túl durván szóltam ma vissza. Soha nem beszéltem még így vele, igazából nem is szoktunk beszélgetni!

- Elnézést, fontos dolgom volt. - egy szóval felvázoltam neki a mai kirohanásom okát. "Fontos dolgom volt/van" Istenem, mennyit hallom én ezt a szüleimtől kifogásképp. Ők is mindig ennyivel rendezik le a családi ügyeket és most én is így szerettem volna. El is indultam a szobám felé, az emelet, azt hittem ezzel elsimítottuk a problémákat, de megállított.

- Ez nem elég indok arra, hogy nem mondtad hová mész és merre leszel. Gyerek vagy még! - súlyos szavakkal kezdett dobálózni. Gyerek? Én?
- Nem vagyok gyerek! Te ezt azért nem vetted még észre, mert nem voltál ott amikor felnőttem! Nem voltál ott, amikor elkezdtem járni, amikor elballagtam az óvodából, amikor első napomat töltöttem az iskolában sőt még az általános iskolai ballagásomon se voltál ott. Feltudod ezt fogni, milyen rosszul esett ez nekem? És ezek után mondd azt, hogy gyerek vagyok! Tulajdonképpen szülők nélkül nőttem fel, de titeket ez soha sem érdekelt! - a magabiztos szónoklatom átcsapott sírásba. Nem sírtam még előtte, senki előtt nem sírtam még. Mindig az erős lány álarcot húztam magamra még akkor is, amikor legszívesebben kiszaladtam volna a világból fájdalmamban.

- Nem hiszek a fülemnek! Van valami különösebb oka, annak hogy az utóbbi két napban 360 fokos fordulatba változott meg a stílusod? Megjegyzem, elég rossz irányba.- szerény véleményem szerint fel se fogta azokat, amiket az előbb a fejéhez vágtam. Igazából hidegen hagyta a szörnyű gyerekkorom leírása a szemszögemből, ugyanis meggyőződése szerint nem lehetett rossz, mert mindent megkaptam... szerinte! De hol, kitől kaptam én a szeretetet és a gondoskodást?!

- Mi a fene folyik itt? Mi ez a ricsaj? - apa fáradt, gondterhelt feje jelent meg az ajtófélfának támaszkodva. Nem akartam vele is vitázni, elég volt anyuval. Ennek tudatában hátat fordítva a családi gondokba felsétáltam a szobámba. Magam után becsuktam a nyugodt, biztonságot jelentő szobám ajtaját és az ágyamhoz sétáltam. Szinte hátravágtam magam rajta, majd fáradt nyújtózkodtam addig míg a lábam le nem lógott az ágyvégéről.

Most nem akartam gondolkozni semmin, de akaratlanul is beugrott pár gondolat. Adam, apa, munka. Jézusom! Elfelejtettem megemlíteni Adam édesanyjának kirúgását, de talán most ennek még nem volt itt az ideje. Mindent a maga idejében!

4. fejezet ~ Harlem

- Apa, beszélnünk kell! Rögtön hívj, ha ráérsz! - idegesen hadartam el a mondanivalóm, de most is csak a hangpostának. 7 üzenetet hagytam neki, hogyha nem nagy megterhelés, akkor hívjon fel, de egyenlőre semmi. Meg fogok őrülni. Azóta is Adam családján jár az agyam. Jelenleg életem egy legnagyobb hülyeségét terveltem ki... most fel is vázolom nektek. Az iskola tanulóinak rendszerében biztos benne van Adam címe, amit a lehető leggyorsabban meg is kéne szereznem. Beszélni akarok vele. Igazából nem tudom miért, de tudnom kell hogy ő és a családja jól van-e. Nem tudom csak úgy félvállról venni ezt az egészet. Ebben is különbözöm a McGregor családtól. Ők mindig csak magukkal és a karrierükkel törődnek és csak simán átnéznek a rosszabb körülmények között élőkön. Én más vagyok, teljesen más. A szívemen viselem a sorsukat és ezt nem gúnyolódás vagy a szánalom miatt teszem. Ők is emberek, nekik is vannak jogaik. És kicsit úgy érzem, hogy nekik jobb mint nekem. Egy külső szemlélő nem érti, de elmagyarázom. A szegények pénzszűkében ugyan, de szerető családban nőnek fel, és vagyok én, aki gazdag és jómódú családba születtem, mégsem boldogan.
- Jó napot! Egy új diák lakcímét szeretném megtudni. - a titkárságon egy nővel találtam szembe magam, aki nem tűnt valami segítőkésznek, de azért megpróbáltam a lehetetlent.
- Rokona, barátja, ismerőse? - sorolta felhúzott szemöldökkel.
- Egyik sem! Osztálytárs. - mondtam kicsit megszeppenve.
- Neve? - ujjait a számítógép billentyűzete felett tartotta gépelésre készen állva.
- Adam... - gondolkozni kezdtem. Hiszen bemutatkozott, de mégsem emlékszem a vezetéknevére. A francba!
- Az iskolában rengeteg Adam van. - mondta flegmán és mással kezdett foglalkozni.
- Riveer! - kiabáltam, amikor végre beugrott. Hát persze, Riveer.
A titkárnő egy nagyot sóhajtva újra felém fordult és bepötyögte a nevet a gépbe.
- Tessék! - egy papírfecnit nyomott a kezembe. Rémülten olvastam végig. Adam New York egy külvárosi kerültében, pontosabban a Harlemi részén lakik. Ezt a terület a bandatagokról és a színes bőrűekről "nevezetes". Ez a hely, ahol kék és piros színű ruhát nem vehetsz fel, mert a a bandán belüli hovatartozásod jelképezi. Ezt az egyet megtanultam. Köszönés nélkül kiviharoztam a titkárságról és egyenesen hazamentem.

* * *

- Hova mész kisasszony? - érdeklődött anya, amikor meglátta, hogy a kezemben a bukósisakomat szorongatom.
 - El...majd este jövök. - rövid és tömör. Bravó Emma!
Magam mögött becsapva a bejáratóajtót a garázsba futottam és ott megpillantottam a fekete motorom. Nos, a legtöbb lányt nem érdeklik a motorok, de én imádom őket. A szőke hajamat a fejem tetejére kötöttem, majd óvatosan ráhúztam a koromfekete bukósisakot. Senki sem mondaná meg, hogy egy lány ül a motoron, ez tuti. Beindítottam a motort és élveztem a dübörgő hangokat. Gázt adtam és elindultam Harlem felé.
Fél óra döcögős út után megérkeztem a gettó széléhez. Bevallom útközben elgondolkoztam azon, hogy én megbolondultam vagy mindig is ilyen voltam?! Egy szőke,fehér bőrű lány a gettóban a négerek között... szép! Ahogy átléptem a választó "határt" befordultam egy utcába. Keskeny és egyenes volt. Mintha végtelen hosszú lett volna. Csak mentem és még mindig csak mentem. Soha véget nem érő motorozásnak tűnt, de egy pár ember áll meg tőlem kb. 10 méterre. A féket húzva a kerekek hangos csikorgással jelezték, meg szeretnék állni. Sikerült is, tőlük pár méterre a motorom megállt. Leállítottam. Négy férfi állt piros-kék ruhában. Bandatagok... a jellegzetes színű ruhák egyből elárulják őket. A sisakomat levettem és megráztam a fejem, így szőke hajam keskeny vállamra omlott. Mint a mesékben a hercegnőnek, csak annyi különbséggel, hogy őt a szőke herceg várja, engem meg négy bandatag. Hasonló.
- Emma te mi a fenét keresel itt? - Adam tűnt fel hirtelen az egyik ház verandáján. Megörültem, amikor megpillantottam.
- Téged kereslek! - mondtam és tudomást sem véve a bandatagokról, megfogtam a motort és feltoltam Adamék garázsa elé.
- Normális vagy? Ha nem jövök, akkor ezek bármire képesek lettek volna! Érted? Bármire! - kiabált. Mérges volt és aggódó - Miért jöttél?
- Tudnod kell, hogy én más vagyok, mint az apám! - a lehető legőszintébben mondtam, hiszen így gondolom.
- Tudnod kell - utánoz? Ha cinizmus, egoizmus, és bármely izmus végű szót hallasz, az mind egyenlő Adam Riveerrel - Tudnod kell, hogy tudom.- lágyan mondta ki, olyan simogató volt a hangja. Selymes, puha és ... úristen! Ébresztő Emma. Ez a srác, csak szórakozik veled.
- Akkor jó. Szia! - hadartam mint egy őrült és hátat fordítva távoztam.
- Ez minden? - tárta szét karjait kérdőn.
- Miért? Mire számítottál? - mondtam, majd a fejemre csúsztattam a biztonságot jelentő sisakot.
- Egy csókra.. minimum! - kacér vigyor jelent meg arcán...

3. fejezet - hobbi?!

Az óra tovább folytatódott komolyabb bonyodalmak nélkül. A tanárra figyelve, azért néha-néha lopva tekintettem Adam felé. Az ő tekintete is elég gyakran engem pásztázott, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Pedig elég feltűnően csinálta.
- Szánok egy rövid kis időt az órából, arra hogy mindenki szépen bemutatkozzon az új osztálytársnak! - vette le a szemüvegét Mrs.Gibson és gyorsan megtörölve azt vissza is vette. Bemutatkozás? Mit mondjak magamról? Az igazat vagy egy elferdített történetet, végül is mindegy, úgy is megtudja másoktól a "történetem".
Mindenki felállt egyesével és a lehető legtöbbet próbálták elmondani magukról -szűk egy perc alatt- egyenesen Adamnak címezve ezt a kis információt. Egyenesen a szemébe!
- Hahóó. Mrs. McGregor, maga jön! - lóbálta a kezét maga előtt a tanárnő. Elbambultam... nagyon. Fejben összeraktam egy sikeres, rövid történetet magamról, ami részben igaz és részben van egy kis szépítés is benne. Megköszörültem a torkom, egy gyors lendülettel hátra nyomtam a székem és felálltam. A tanáriasztal felé fordulva már majdnem beszédre nyitottam a számat, amikor Gibson jelzett a kezével, hogy nem neki kell bemutatkoznom, hanem a mellettem ülő srácnak. Tökéletes. Pedig már azt hittem, hogy megúszom ezt az apró részletet, de hát...
- A nevem Emma McGregor. A szüleimmel és húgommal, Jenniferrel élek - bizonytalanul és halkan kezdtem el a mondandómat. A szüleim nevét direkt kihagytam, hátha nem ismeri fel őket. Habár a vezetéknevemből már lehet valami sejtése a "származásomról". - Los Angelesben születtem lassan 19 éve - hoppá. Az LA-s részt lehet ki kellett volna hagynom, hiszen a New Yorkban élő gyerekek és emberek többsége itt is született, én viszont Los Angelesben. Még egy titok, amit jobb lett volna elhallgatnom, viszont már visszaszívni nem tudom - Hobbim igazából nincsen, otthonülő típus vagyok! - zártam le a tömör monológom. Ez is több, mint a semmi.
- A hobbid véletlenül nem a mértéktelen pénzszórás?! - szólt vissza Adam elég mogorva hangsúllyal. Mondhatnám úgy is, ledöbbentem! Ezek szerint gyorsan terjednek a pletykák és az információk. Körülbelül egy órája tartózkodik ebben az épületben és máris "ismer". A döbbent arckifejezésem helyét átvette a düh. Mérges voltam magamra, rá és mindenkire. Önelégülten mosolygott az orra alatt, mint aki élvezi hogy megalázhat és egy győzedelmes vigyorral a többiek tudtára is adja, hogy nyert. Megsemmisülve álltam és a fülemben visszhangzott a többiek gúnyos kacagása. Legszívesebben sírva rohantam volna ki a világból. Sokszor volt részem megaláztatásban, de ez most sokkal rosszabbul esett, mert egy olyan személy mondta, akiről azt hittem, hogy mást is lát bennem a gazdag és egoista lányom kívül. Tévedtem, de orbitálisan nagyot!
A könyvemet bedobtam a táskámba és villámgyorsan a padok között szlalomozva elhagytam a termet. Magam mögött becsukva a teremajtót, még hallottam a kémia tanár hangját, majd csend lett. Lassan kifújtam a magamban tartott felesleges levegőt és nagyot sóhajtva indultam el egy a folyósan magányosan álló szék felé. Leültem és kikerestem a mobilom. Egy új üzenet villogott a kijelzőn.

"Sajnálom kicsim, de a mai közös programunkat el kellene halasztani! Fontos fotózáson leszek. Puszillak Anyu! "

Jellemző rá. Állandóan a családi programokat töröljük el vagy tesszük át egy másik napra, mert a munka "fontosabb". Miért vannak nekem karrierista, munkamániás szüleim?! Ez életem egyik legpocsékabb napja és még csak ezután jön a neheze.

Kicsengettek. A diákok hangos zajt csapva rontottak ki a termekből. A csendes folyosó hirtelen megtelt élettel. A tanárok már kevésbé vidámabban hagyták el az órát. Megviseltnek tűntek, de látszott rajtuk, hogy valamelyes szinten ők is örömmel jöttek ma, szeptember 1-jén dolgozni. Az én osztályom utoljára szabadult ki a teremből Adammel az élen. Meglátva ezt azonnal összekaptam magam, a lehető leggyorsabban felálltam és feltűnés mentesen próbáltam elvegyülni a tömegben.

- Hé, szöszi! - megláttam tőlem nem messze egy kezet, ami a diák felett pont felém kalimpált.

- Mi bajod velem? - kérdeztem. Immár szemtől-szembe álltunk egymással. Nyugodt volt, teljesen nyugodt.

- Gaz-dag vagy! - szótagolva mondta. Mintha hülye lennék, akinek a szájába kell rágni mindent. Amilyen gyorsan megkedveltem, most annál gyorsabban kezdem megutálni.

- És? Nem is ismersz és máris ítélkezel felettem, sőt senki nem ismer! A pletykákat hallottad, a nevem tudod, de a történetem nem. Jó lenne ezt szem előtt tartanod! - felment bennem a pumpa.

- Ez nem igaz! Ismerem a családodat. Roger McGregor, az apád volt az anyám főnöke pontosan egy évig, amikor is kirúgta ok nélkül! A legtöbb lány hasonlít az apjára, gondolom ez veled is így van. - nézett végig rajtam - Felvállalom, szegények vagyunk... az apád miatt! - bökött egyet a mellkasomra. Megijedtem. Őszintén mondom, féltem tőle. És meglepődtem a története hallatán is. Elképzelhető ez apámról, általában nem érdekli mások anyagi helyzete, de akkor is ezt nem gondoltam volna róla.

Adamet kikerülve feldúltan tárcsáztam apám számát. Beszélnem kell vele! Nem lehet, hogy ismét miatta aláztak meg...

2. fejezet - A kémia és Mrs.Gibson

Kémia... első nap egyből a "kedvenc" tantárgyammal kezdődik. Hirtelen a kémia most másképpen fogalmazódik meg bennem. Az előbb incidens során, mintha a srác és köztem valami belső, kémiai dolog munkálkodott volna, de lehet hogy csak paranoiás vagyok?! Alig hallható léptekkel suhantam végig a folyóson. Velem ellentétben mindenki nyüzsgött. A lányok sikítozva ugráltak rég nem látott barátnőik, barátaik nyakába és a srácok is széles vigyorral pacsiztak össze a haverokkal.  Nem mondanám, hogy ez nem visel meg, hiszen teljesen kivagyok már magától a látványtól is. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha csak simán Emma lennék és még csak a McGregor famíliához közöm se lenne. Talán akkor nem néznének rám furán, nem használnának velem szemben valami más hangsúlyt és talán... talán lennének barátaim. De azt hiszem túl sok a feltételes mód. Kár gondolkodni azon, hogy "mi lenne ha...", mert nem tudom, nem tudhatom! Ezt az életet kaptam, és lassan be kell lássam, ezen nem tudok változtatni. Szeretnék, de akár hogy igyekszem, nem tudok.
Az osztályterembe belépve az összes szempár rám szegeződött. Mindenki abbahagyta a beszédet, a dobálózást vagy esetleg a másik szekálását. A szívem a torkomban dobott és ezt a közelemben lévők észlelhették is a nagy csöndben. Megszeppent kislányként koptattam a küszöböt és képtelen voltam tovább siklani felette. Egy érzés hatalmába kerített. Ha átlépem újra ezt a küszöböt, akkor rengeteg gondot kapok a nyakamba. Ha viszont nem, akkor gyáva nyúlként rohanok a magántanuló énem felé, ezt pedig nem akarom!
Összegyűjtöttem a kevés kis bátorságom és átléptem azt a bizonyos választó pontot... ráadásul előre fele. Az osztály kellemesen otthonos és meleg volt. Áradt belőle a jókedv. A nyári napsugarak gondoskodóan simogatták a padok tiszta tetejét. Minden olyan volt, mint tavaly, ahogy itt hagytuk. Ezt onnan tudom, hogy az első padban még mindig ott volt az a - három hónapja még friss - hamburger, ami mára már rothadó szagot bocsájt ki. Az utolsó pad felé indultam. Kettesével ültünk a padokban, ezzel nagy kiváltságot tudhatunk magunkénak, mivel mindenhol egyszemélyes, kicsi asztalkák vannak. Igaz ennek én nem használtam még ki az előnyét, három éve egyedül öregbítem a drága padom hírnevét.
Becsöngettek, így Mrs. Gibson is befáradt a terembe és gondterhelten, a fejét fogva leült a tanáriasztalhoz. Pedig még csak ez az első órája velünk... mi lesz még később?!
- Felhívnám a kedves 11.A osztály figyelmét arra, hogy a pszichiátrián jelenleg nincs szabad szoba köszönhetően a sok "gyereknek", szóval szeretném ezt a tanévet túlélni komolyabb idegösszeomlások nélkül! Remélem érhető voltam! - lazán az orrnyergére tolta a 80-as évekre emlékeztető fekete szemüvegét és fenyegetően fürkészte az egész osztályt - Most pedig mindenki kinyitja a tankönyvet. Gyorsan, gyorsan! - kapkodva csapta össze tenyereit.
Végig néztem a kémia könyv érdekes kékes árnyalatú borítóján és rájöttem, hogy kívülről elég szép, de ami benne van az borzalmas. Soha nem értettem a reál és természettudományi tantárgyakhoz, ez nem az én pályám!
- Áh... Mr. Riveer örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. - mondta Gibson és az ajtó felé fordult - Emberek! Ő itt az új osztálytársuk Adam Riveer - mutatott végig a srácon. Nekem háttal állt, de nagyon is ismerős volt - Nem szép dolog egyből az első itt töltött napján elkésni, nem gondolja? - úgy tett a tanárnő mintha választ várna, de igazából nem várt. Ezt kijelentésnek szánta, csak ő elég furán szokta kifejezi magát.
- Elnézést hölgyem! - mosolyogva, de egy kicsit hencegve bocsánatot kért. Ajaj, még nem ismeri Mrs. Gibsont!
- Foglaljon helyet. Mondjuk... hogy... Mrs. McGregor mellett! - gondolkozott kicsit, mintha sok választása lett volna, de nem volt. 33-an vagyunk és 34 szék van az osztályban. Tehát egy szabad... pont mellettem.
- Újra egymásba botlunk?! - kérdezte a srác mikor már Gibson hallótávolságon kívül volt. A füzetbe írtam a leckét, így nem tudtam közelebbről szemügyre venni és nem is értettem mire céloz. Arról már nem is beszélve, mennyire meglepődtem, hogy hozzám szólt. Az utolsó betűt is bevésve végre felemeltem a fejem és megláttam... őt! Szemei immár barnán csillogtak. A srác a folyosóról! Felvillant az a bizonyos lámpa a fejembe. Ő neki mentem neki. Innentől már mindent értek.
- Véletlen volt és ez is az. - mondtam neki és a kezem köztünk ide-oda járt. Arra céloztam, hogy ez merő véletlen, hogy reggel összementünk, pont osztálytársak vagyunk és ráadásul még padtársak is. VÉLETLEN!

1. fejezet - Miss Tökély!

- Mi lenne az? - kérdeztem meglepetten. Mi nem szoktunk csak úgy leülni és beszélgetni, pedig az lenne a normális anya-lánya kapcsolat. Ő se kezdeményezte soha és én így teljesen átsiklottam e felett.
- Beszéltem az igazgatóval és arra a megegyezésre jutottunk, hogy szeretnénk ha magántanuló lennél! - mondta a lehető legsemlegesebb arckifejezéssel ami csak létezik. Örülök, hogy helyettem akarnak dönteni!
- Miért is jó ez nekem? - kérdeztem egy kis cinikussággal meghintve.
- Nincsenek barátaid, a hátad mögött sugdolóznak és ha kapsz egy jó jegyet, akkor egyből a tanárikar lefizetéséről kezdenek pletykálni! Szeretnéd, hogy folytassam vagy ennyi bőven elég? - az ujjain számolva sorolta fel a magántanulmányaim mellett álló érveket. Tudom, még százat lehetne felsorolni, de ebbe igazán nekem is van beleszólásom!
- Ez mind szép és jó, de nem gondolod, hogy ezt én sokkal jobban tudom, mint te? Hiszen én élem át ezeket és nézz végig rajtam... még élek, nem haltam bele! Nem fogok másoknak örömet szerezni azzal, hogy nem járok be iskolába! Ezzel csak azt fogom elérni, hogy még többen beszélnek rólam és a családunkról! Inkább szeretnék láthatatlan maradni, aki csak akkor felel, ha kérdezik! - hát ez elég jól is menne, hiszen nem nagyon szólnak hozzám, vagy ha mégis, akkor csak azért hogy menjek arrébb vagy ehhez hasonlók!
- Igazad van! De nem tudod, hogy ezzel mekkora terhet cipelsz magaddal! - teljesen tárgyilagosan beszélt, mintha nem a lánya ülne vele szemben, hanem egy modell akinek el kell magyaráznia, hogy amit csinál az messze áll a jótól.
- Anya! 7 éves korom óta ezt a "terhet" cipelem, csak ez a te figyelmedet valahogy elkerülte! Azért harcolok, hogy normális életem legyen legalább az iskolában, de ti ebben csak hátráltattok! Limuzin hoz és visz a suliba, külön kaját hozzatok nekem uzsonnára és minden reggel egy stylist választja ki a ruhámat. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok?! Én csak normális életet szeretnék élni! - kész vége. Itt telt be a pohár! 2 perc alatt 13 év haragját zúdítottam anyura.
- Gondolkozz el azon, amit mondtál! Más örülne, ha ilyen élete lenne! - felhúztam, de nagyon! Mély levegőt vett és próbált higgadtságot sugallani, majd felállt és a konyha felé vette az irányt.
- De én nem más vagyok! Én vagyok a lányod! - kiabáltam utána. Reméltem hogy visszajön és nyugodtan megbeszéljük a dolgokat, de nem tette. Inkább felhívta az egyik modellt és a következő fotózásról kezdett tárgyalni vele. Hangja selymes volt és kedves. Velem miért nem tud így beszélni? Miért nem tudja megérteni, hogy én nem ilyen életre vágyok?!

*másnap*

- Szia Jen! - már korán reggel a húgom utánozhatatlan mosolya ragyogta be a napom! Anyu és apu már rég elmentek vagyis a hűtőre ragasztott fecnik erről tanúskodtak.  Gyorsan megpusziltam Jent, felhúztam a cipőm és elindultam az iskolába mielőtt a limuzin megérkezne. Nem akarok már az első nap feltűnést kelteni, vagyis mindegy mivel mindenki tudja hogy ki vagyok! Láthatatlan! Csak ez jár a fejemben. Se limuzin, se kirívó, méreg drága ruha, se smink. Csak egy egyszerű bézs színű szoknya és egy egyszerű fehér ing! Gyalog indultam neki a kb. 20 perces sétának. Az utcán alig voltak, csak egy páran rohantak az iskolabuszhoz vagy a barátaikat várva álltak a házuk előtt. Barátok... soha nem tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy barátság. Egy barát, akivel mindent megbeszélhetsz, aki mindig kiáll melletted és aki segít, ha bajba kerülsz! Azt hiszem ez a legszebb dolog, amit az élet adhat és ami nekem nincs!
- Na... megjött Miss Tökély! - az iskolába érve összefutottam Rebecca K. Parkerrel. Ennél rosszabb már nem is lehet! Ő az, aki valamilyen oknál fogva állandóan piszkál. Mások elmondása szerint csak irigy rám és az életemre, pedig ha tudná a igazságot...
A fülem mellett elengedve a beszólását tovább lépkedtem a komor iskolafolyóson és az osztálytermem felé tartottam. Teljesen elkalandoztam a gondolataimban, csak arra eszméltem fel, hogy valakinek neki mentem!
- Hé... vigyázz már! - szóltam rá a srácra kicsit hangosabban. Majd legszívesebben visszaszívtam volna az egészet. Tekintetét rám emelte. Szemei vörösen csillogtak... talán a dühtől.
- Ooo. elnézést Felség, legközelebb jobban vigyázok! - nevetett lenézően! Teljesen megsemmisültem! Már az első nap megaláznak. Nem ismerem a fiút, de volt benne valami fura. Rejtélyes, titokzatos tekintete érdekes volt! Felébredve az "álomból" csak vetettem rá egy utolsó pillantást és szó nélkül elsétáltam. Még mindig előttem van a tekintete. Ahogy rám nézett, mintha tudná, más van a csinos külsőm alatt, mintha a porcikáim közé látott volna! Mert ez valóban igaz, ugyanis a gazdag, mogorva külső egy barátságos, életvidám lányt takar!

*Prológus

- 3 emelet, 15 háló és 3 fürdőszoba! - olvasta hangosan apu a hirdetést. Mindig ezzel foglalkozik... lakást keres, de nem tudom minek?! - Figyelsz te rám egyáltalán? - rácsapott az üvegasztalra, ami meg is remegett elég rendesen.
- Igen, figyelek! Csak nem értem miért nézel megint lakást?! - óvatosan magam felé fordítottam a laptopját és szemügyre vettem a kiszemelt "lakást". Egy palota volt, ráadásul nem is kicsi!
- Befektetés, tudod sokkal biztonságosabb ingatlanba "tartani" a pénzt, mint hogy itthon a lakásban vagy bankban őrizzem! - magyarázta okoskodva. Próbáltam olyan fejet vágni, mint akit nagyon is érdekel ez az egész hol is tartjuk a pénzünket, de nem nagyon ment. Észre is vette. Egy "látom nem érted" pillantással ismét maga elé vette a laptopot és újra belemerült a keresésbe. Jellemző... Ennél tovább még soha nem beszélgettünk! Mindig egy "Szia! Milyen napod volt?"-ra fussa csak, de már megszoktam! Felkaptam egy almát a konyhapultról és azt dobálva elsétáltam a mélyen keresgélő apám mellől. Holnap Szeptember első napja lesz. Röviden és tömören... iskola! Vége a nyárnak. Ezt egyes diákok katasztrófa ként élik meg, mások pedig izgatottan vetik bele magukat az újabb tanévbe. Azt hiszem én az első csoportot erősítem. Egyáltalán nem azért, mert visszasírom a nyári bulikat és a semmittevést, hanem azért mert nincs okom örülni! A nevem Emma McGregor, 19 éves vagyok. A vezetéknevem hallatán mindenkinek Roger McGregor jut eszébe, a híres bankár, a gazdag férfi és a szerető apa. Igen... ő az apám! A legtöbben kiugranak a bőrükből, ha találkozhatnak vele, én pedig örülök ha naponta 5 percet beszélhetek vele. Elena McGregor az édesanyám, ő fényképész. Fiatal volt, amikor apuval találkozott. Elmondásuk szerint szerelem volt első látásra. Házasság, gyerekek és karrier. Mind a hárommal büszkélkedhetnek! Van egy gyönyörű húgom, Jennifer. Az én drága Jennym 4 éves! Ő még nem érti anyuék miért vannak keveset itthon, de próbálom elterelni a kis figyelmét erről! Neki a legjobb. Nem kell a vakuk kereszttűzében élnie, de majd eljön az a pillanat is amikor őt is bemutatják a nagyközönségnek. Ettől féltem Jent. Nem szabadna még ebbe belecsöppennie. Visszatérve az életemre... Barátaim nincsenek. Igazából megértem őket. Azt hiszik, hogy egy gazdag liba vagyok, akit csak a pénz érdekel, de ez messze áll az igazságtól! A pénz nem minden és ezt én tudom a legjobban! Oké, mindenem megvan, majdnem mindenem! A érzelmek, a szeretet mindig hiányzott az életemből.
- Sziasztok! Megjöttem! - kiabált be anyu. A Chanel méreg drága kabátját kigombolva lépkedett be a nappaliba - Kicsim van egy kis gond! - fordult hozzám aggódva.