10. fejezet - Egy senki, aki szeretne valaki lenni

- Jézusom Emma, mi történt? - vette fel ijedt hangon Barbara. Legszívesebben egy szuszra rázúdítottam volna mindent, hogy megkönnyebbülhessek, de aztán sikerült kicsit lehűteni magam.
- Találkozhatnánk? - kérdeztem, ugyanis közben rájöttem, ez nem telefontéma. Az idegeim az elmúlt napokban pattanásig feszültek. Olyan vagyok néha, mint egy gázzal teli terem, aminek elég egy szikra és bumm. Csakhogy ebben a robbanásban sokkal több van mint düh. Ezt az életemben kapott összes elutasítás, lenézés, kiközösítés tölti be. Egy szó és tényleg betelik az a bizonyos pohár.
- Igen. 5 perc múlva abban a parkban?! - utalt arra a helyre, ahol tegnap találkoztunk. Ahogy kimondta egyből felálltam az ágyról és a szekrényhez rohantam. A fülemhez még mindig szorosan odatartottam a készüléket és egy pulcsi után kotorásztam.
- Rendben, 5 perc múlva találkozunk - mondtam, majd kinyomtam a telefont. Hangos léptekkel levágtattam a földszintre, ahol megkerestem a tornacipőm. Felvettem, majd hirtelen szembetaláltam magam a falon logó egész alakos tükörrel. Megtorpantam és a tükörképemmel kezdtem foglalkozni.
"Mit érsz Emma a szép külsőddel, ha senki nem foglalkozik veled?!" suttogta egy belső hang és mit ne mondjak, teljes mértékben egyet értettem vele. Mit ér a pénz, a siker, ha nincs senkivel megosztanod az, abból származó örömöt? Hát semmit, egy nagy nulla az egész. Hiába vagyok a híres McGregor család sarja, akik ezt nem tudják vagy nem veszik figyelembe, azok szemében egy senki vagyok. Egy senki, aki szeretne valaki lenni! Valaki, akinek normális élete van barátokkal, szerető családdal.
A lelkizést félretéve ideje elindulnom a parkba. Kikaptam a mobilom a fogason legó táskámból, zsebre vágtam és kinyitottam a bejárati ajtót. Kezd sötétedni és hideg is van. A pulcsit szorosabbra húztam és úgy mentem tovább egyenesen a park felé.
Ahogy beléptem a park kapuján, egyből megláttam azt a padot, ahol tegnap ücsörögtünk. Elindultam az irányában. A pulcsimat kicsit megnyújtva a fenekem aláhúzva ültem le jéghideg padra. Lábaim ideges "ugráltak", a fogaim pedig egymáshoz érve csikorgó hangot adtak ki. Nem lenne azért, annyira hideg, ha felöltözöm jobban.
Hirtelen egy alak rajzolódott ki a bejárat körül. A sötétben szinte virított Barbara fehér felsője. Ahogy közelebb ért egy apró sóhaj hagyta el a száját a megkönnyebbülés jeléül.
- Annyira megijesztettél, azt hittem valami baleset történt vagy nem is tudom - mondta, majd szorosan megölelt. Elengedtük egymást és ő is hasonlóképpen ült le, mint én.
- Nem, jól vagyok, vagyis fizikailag nincs bajom, de a lelkem, hát... volt már jobban is - ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Igazából szavakba nem is lehet önteni, amit napok óta érzek.
- Belőled mindent harapófogóval kell kiszedni? - kérdezte még mindig riadtan.
- Szóval van egy fiú - minél hamarabb kimondom, annál könnyebb lesz - aki most jött a sulinkba. Ez nem is lenne olyan szokatlan, de valami nem stimmel a sráccal. Egyszer nyomul rám, máskor leszól. Mi több, kiderült, hogy az apám az anyja főnöke volt és nem rég indokolatlanul kirúgta. Amikor apának megemlítettem Adam nevét, teljesen begőzölt. Félelmet éreztem a hangjában. Tudom, hogy tud valami olyat a srácról, amit én nem, de nem mondja el - mondtam ingerülten, közben a lelkem belül zokog.
 - Adam, Adam Riveer?! - kérdezte sejtelmesen. Honnan tudja? Gondolatolvasó vagy mi?
- Igen. Honnan tudod? - kérdeztem döbbenten. Tényleg meglepett.
- Az most mindegy! Komolyan nem tudod mi nem oké Adam életében? - kérdezte és egy apró fejcsóválással sugalltam, hogy nem - Most költöztem ide és én már a második napon hallottam felőle és hidd el, nem jókat! - mondta meggyőzően. Komolyan miért van, hogy amikor az életem kezd visszazökkenti a régi kerékvágásba, pont akkor kapok egy újabb pofont az élettől? Éreztetek már hasonlóan? Ha nem, akkor jobb is! Kezd agyamra menni, hogy ebben a városban csak Én nem tudok semmit Adamről. Még Barbara is tudja. Hihetetlen.
- Kérlek szépen mondd el! Milyen valójában Adam? - könyörögtem. A könnycseppek ismét kezdték átitatni az arcom. Csak folytak és folytak... megállíthatatlanok, ahogy én is. Nem fogok megnyugodni addig, amíg minden ki nem derül.
- Emma, nagyon figyelj rám, egyszer mondom el és soha többé ne beszéljünk róla! Adam egy bandatag, akinek drog és gyilkossági ügyei vannak...

* * *

*Eközben - Adam szemszöge*

- Adam remélem bízhatok benned! - veregette meg a vállam Antonio. Ő az, aki apám helyett apám volt. Ugyanis 8 éves voltam, amikor apámat a saját szemem láttára lőtték le. Ő volt a Harlemben kialakul piros-kék maffia banda egyik főnöke. Amikor meghalt, megfogadtam, hogy én nem leszek bandatag. Tudom, hogy tagnak lenni olyan, mint egy ördögi kör. Ha egyszer belekerülsz, többé nem jutsz ki! És ebbe én nem szerettem volna belekeveredni, de muszáj volt. Miután anyát kirúgta Emma vadbarom apja, azóta nincs aki pénzt keressen. Nem volt más választásom, mint hogy Antoniohoz beállok dolgozni. Ez azzal jár, hogy "bemocskolom" a kezem és az eddig tiszta életem.

- Nyugi Antonio - mondtam, majd a kapott fegyvert a nadrágom hátsórészébe dugtam.

Indulhat a mai meló...