Kapkodva kiszedtem a biológia könyvem és egy igen nagy lendülettel kihúztam a székem a helyéről, majd helyet foglaltam. Őszintén megmondom, hogy világéletemben maximalista volna. Egy megfelelési kényszer kerített hatalmába. Egyrészről a szüleim állandó elnyomása, másrészről pedig a saját érdekeim figyelembe vétele miatt. Tudom, ha sikerül leérettségiznem, akkor valószínűleg az ősök elküldenek egyetemre, én pedig a lehető legmesszebbi iskolát fogom választani. De a maximalista énem mostanában eléggé eltörpül a problémák és viták mellett. Egyáltalán nem volt időm tanulni. Na jó... éppen azért annyira nem voltam idő szűkében, de egy csepp hangulatom se volt ahhoz, hogy elővegyem a meggyötört biológia könyvem és a mohák című fejezetbe vessem magam. Itt kezdődnek a gondok. Mára Mr. Bishop, a biosz tanár feleltetést ígért, ami szépen, vastag piros betűkkel megjegyzésképp fel is írtam a füzetembe, de mivel ki se nyitottam, ezért teljesen kiment a fejemből. Úgyhogy most azt csinálom, amit a többi értelmes diák ilyenkor szokott... imádkozom, hogy ne szúrja ki a félelem jeleit rajtam. Az ujjaimat tördelve hallottam meg a becsöngött, majd két másodperccel később az ajtó csukódását.
- Kedves 11.A! - mappáját teljes erejéből vágta le a tanáriasztalra - Csapnivaló magatartás, értékelhetetlen dolgozatok és abszolút nulla órai aktivitás. Szerény 20 éves pályafutásom során még NEM találkoztam ilyen osztállyal! - hangja teljesen betöltötte a csendes termet. Mindenki meglepődött az általában halkszavú tanár nem tetszését kifejező mondatokon - Emma, kérem jöjjön. Felel - mondta tényként. Ellenkezésnek itt semmi helye. Bólintottam egyet, ami inkább magamnak szólt, hogy igen is képes vagyok rá. Nagy nehezen felálltam. Adam felé pillantottam és egy biztató mosoly hagyta el ajkait. Ez most tényleg őszintén tűnt és jól is esett. Ugye, hogy tud ő ilyen is lenne?! Jó emberismerő vagyok, csak reménykedni tudok, hogy Adam nem olyan mint, emilyeneket pletykálnak róla. Tapasztalat!
- Mohák általános jellemzése, előfordulása, szaporodása - sorolta fel a gondolatokat, amiket ki kéne fejtenem neki.
- Nos, a mohák... szóval a mohák - semmi nem jutott eszembe. Behunytam a szemem és visszagondoltam a múlt órára. Csak eszembe jut már valami a fránya mohákról. Miért blokkoltam le. Emlékszem, hogy hogy... Adam irtó jól nézett ki az nap, de semmi más. Csak ő jár a fejembe. Komolyan, olyan érzésem van, mint akinek beköltözött a fejébe az a srác, akit igazából jobb lenne elfelejtenie. Pofátlanul befurakodott a legbelsőbb gondolataimba is. Nem tudok tőle szabadulni.
- Erről beszéltem! Egyes, üljön le! - ingerülten véste be a tőlem nem megszokott jegyet a naplóba. Két hete kezdődött az iskola és egyből egyessel kezdek. És ennek ki az oka? Hát Adam. Mióta megjelent, én kész vagyok. Nem tudok gondolkozni, cselekedni, de még csak lélegezni sem. Megfojt a közelsége, a tekintete és a puszta jelenléte.
- Mi van veled? - közben szépen visszaslattyogtam a helyemre és Adam kérdő szempárjaival találtam szembe magam. Unottan megrántottam a vállam, majd leültem. Még láttam, ahogy értetlenül megforgatja a szemeit, aztán kedvtelenül hajtottam le a jéghideg padra a fejem. A testem kezdte szép lassan átvenni a pad hőmérsékletét. Lehunytam a szemem és próbáltam egyre lassabban venni a levegőt. Annyira lenyugodtam, hogy el is szundikáltam.
- Jó reggelt! - a padtársam elég vidáman bökdöste a fejem egy tollal. Hát, kaptam már kedvesebb ébresztőt is...
- Muszáj ezt csinálnod? - kezeimet a tarkómra tettem, ezzel is egy kicsit megóvva azt.
- Semmi sem muszáj! - szemeim kipattantak. De hiszen ezt én mondtam tegnap este a... a parkban a gyilkosnak. Ez nem lehet. Adam lett volna? Mi? Baromságokat beszélek! Nap mint nap emberek millió használják ezt a szófordulatot. Ez csak véletlen - Na most mit mondtam, hogy ennyire megijedtél? - a mosoly az arcán végképp eloszlatta a kételyeimet afelől, hogy Adammel tegnap este összefutottam egy nem éppen mindennapi szituációban. Néha olyan hülyeségeket képzelek be magamnak.
- Semmi semmi - halvány mosolyt villantottam felé. A csengő visszhangja zavarta meg az órát. Mr. Bishop egy gyilkos tekintet után elhagyta a termünket. Bepakoltam a táskámba és éppen elakartam indulni, amikor megcsörrent a telefonom. Üzenet:
"Emma gyere haza! A rendőrség keres és csak veled óhajtanak beszélni. Fontos, egy gyilkosság miatt nyomoznak. Nem tudom mi közöd hozzá, de majd kiderül! A "
- Ne csak ezt ne! - arcomat a tenyerembe temettem.
- Emma, ne mondj semmit a rendőröknek. Kérlek! - észre se vettem, hogy Adam elolvasta az üzenetem. Egyáltalán, hogyan került hozzá?
- Semmi közöd hozzá - mérgesen kaptam ki a kezéből a mobilom és zsebre dugtam. Várjunk csak! Tekerjünk vissza egy kicsit - Miért ne mondjak semmit? És te honnan tudod, hogy ... ? - kisebb sokkhatás.
- Mindegy, csak ne mondj semmit! - elkapta a karom és erősen szorította a csuklóm. Megfenyegetett?! Ő tényleg megfenyegetett. Éreztem, ahogy az ereimben nem kering a vér rendesen. A fájdalomtól felszisszentem. Egy könnycsepp bukott ki a szemem sarkából. Szorításán lazított. Csuklómat szorongatva rohantam ki a teremből. Hogy volt erre képes? Egy utolsó szemétláda...
- Jó napot kívánok! Emma McMgregor ha nem tévedek - két rendőr ült a nappalinkban. Az egyik röviden bemutatkozott és egyből a tárgyra tértek. Anya hitetlen tekintete egyre csak rajtam állapodott meg. Magyarázatot várt, de sürgősen - Tudomásunkra jutott egy ismeretlen bejelentő által, hogy ön tegnap este pontosan abban az időpontban, amikor egy gyilkosság történt, a parkban tartózkodott.
- Én... nem! - hazudtam. Igen, hazudtam egy rendőrnek. Egyre jobb...
- Felhívnám hölgyem a figyelmét, hogy információ elhallgatás miatt akár 2 évet is kaphat - hogy mi? Én nem megyek börtönbe, az biztos.
- Igen ott voltam - nagy nehezen kinyögtem - Láttam, ahogy két férfi veszekszik, majd az egyik egy lövés után a földre rogy - idegesen harapdáltam a szám szélét. Éreztem a "vas" ízét a számban. Vér. Sikeresen kár teszem magamban.
- Nem gondolta, hogy ezt jelentenie kellett volna az őrsön? - előkaptam a jegyzettömbjét és szorgosan jegyzetelni kezdett. Most már jobban át kell gondoljam, amit mondok.
- Nem gondolja, hogy megijedtem és féltem? - tettem fel neki egy cinikus kérdést. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd tovább írta a nem is tudom mit.
-Esetleg látta a két férfit vagy a félelem megvakította? - ez komolyan szórakozik velem. Olyan hangsúlyt használt, ami igazán nem illik az egyenruhához. Felálltam volna, hogy megpofozzam, de nem akarom a hátralévő életem egy koszos cellában tölteni.
- Nem és ha megbocsájtanak, nem szeretnék többet erről beszélni - mondtam, majd köszönésképp egyet bólintottam és elindultam az emeletre vezető lépcsőhöz. Ujjbegyeim végig húztam a mahagóni színű lépcsőkorláton és lassan felsétáltam az emeletre. Besétáltam a szobámba és leültem az ágyra. A fürdőszoba ajtó is nyitva volt. Valami szokatlan volt. Egyre csak néztem a félig nyitott ajtót és egy vöröses dologra lettem figyelmes. Felálltam és óvatos léptekkel közelítettem meg. Kezemmel kicsit beljebb löktem az ajtót és szemem elé tárult egy "csoda". Egy nagy csokor vörös rózsa volt a fürdő közebén a hófehér csempén egy üvegvázában. Leguggoltam és észrevettem, egy fehér cetli volt a közebé tűzve. Leszedtem és lélegzetvisszafojtva olvastam el magamban újra és újra a sorokat. A szívem nagyokat dobogott. Két szó és egy név szerepelt rajta:
"Bocsáss meg! Adam"
