12. fejezet - Miss Tökély visszavág!

Istenem... most szeretnék láthatatlan lenni!
- Meg kellene, hogy öljelek! - mondta gondolkodóan a férfi. A szívbajt hozta rám. Azt hittem miután elindult felém elment, de hirtelen a hátam mögött jelent meg. Ijesztő...
- Semmi... - hagyta el a szó a számat. Folytattam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Talán a legjobb lett volna segítségéért kiabálni, de az utcán és a parkban sincs egy lélek sem. Felesleges erőfeszítés lett volna - Semmi sem muszáj! - csúszott ki a "semmi" szó ismét a számon, de most már a pajtásaival együtt egy egész -vélhetőleg- értelmes mondatot alkottak. Fő a magabiztosság, bár nem tudom, hogy ez hogy kapcsolódik ide, de a rémület miatt minden jár a fejemben, csak az nem aminek kéne. Most egy menekülési útvonal lenne a legjobb.
- De bölcs valaki. Nem vagyok olyan, mint ahogy te gondolod! - mondta, megsimította a vállam, amitől kirázott a hideg és legszívesebben ott helyben elástam volna magam, majd elment. Nem tudom, mikor mehetett el, mert hirtelen elvesztettem az időérzékemet. Távozása után körülbelül 10 percet ülhettem még a hideg, harmatos fűben mire észbe kaptam. Fázni kezdtem. Felálltam, óvatosan lesöpörtem magamról a leveleket, majd egyszer csak eszembe jutott valami. Felpillantottam. Hiába kerestem a pasit, aki nem régiben még ott feküdt holtan, nem találtam. Minden olyan volt, mintha csak én képzelődtem volna. Olyan furcsa ez az egész, de láttam, amit láttam! Valakit megöltek itt és én szemtanú voltam, szerencsém, hogy nem a második áldozat. És akkor eszembe jutottak a "gyilkos" szavai.. "Nem vagyok olyan..." milyen nem? Nem értem. Arra gondolt, hogy nem gyilkos, de hiszen mindent láttam! "mint ahogy te gondolod!" Honnan tudja mire gondolok? Nem is ismer. Ez több, mint furcsa. Lehet csak összekevert valakivel.

Reggel van, már. Az este valahogy hazarángattam magam a parkból. A tegnap este olyan volt, mint egy rossz buli, alig emlékszem valamire. Mint akit fejbe vágtak. Konkrétan sokkot kaptam és jelenleg ennek a következményeivel küzdök. Életkedvem a nulla százalékot veregeti, de muszáj iskolába mennem, nem lóghatok megint. Nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, kikaptam belőle pár ruhadarabot és bementem a fürdőbe. Ott magamra kaptam mindent, feldobtam egy kis sminket és magam után becsukva a fürdőszoba ajtaját elindultam lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszönöm a lépcsőn felfelé haladó.. várjunk csak! Kinek is köszöntem? Ezt a nőt életemben nem láttam még.
- Jó reggelt! Hölgyem, Vicky vagyok, Jennifer dadája - hogy kinek a kije? Jennifernek mióta kell dada? Ez kész! Már korán reggel felhúznak.
Dühösen hagytam ott a "dadát" és levágattam a földszintre. Bejártam a nappalit, a lenti fürdőt és a garázst is, hogy megtaláljam anyut vagy aput. Azt hiszem lesz miről beszélnünk. Nem hagyom, hogy a húgomat is hol mi dadák és babysitterek neveljék fel. Hosszas keresgélés után megtaláltam a szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak a konyhában.
- Én nőjek fel? Nektek kéne végre szülőkként viselkedni! - förmedtem rájuk. Eddig tényleg toleráns voltam a nemtörődömségükkel, de ez már sok. Elviseltem azt, hogy nélkülük, komornyikokkal és dadákkal növök fel, de a húgom nem fog így felnőni.
- Parancsolsz? - meglepetten tette le a kávét apa. Óvatosan megtörölte a száját a hófehér szalvétával és kérdő tekintetét rám szegezte.
- Jól hallottátok! A húgomnak nem babysitter kell, ha nem szülők, ti kelletek neki! Miért nem lehet ezt felfogni? - üvöltöttem. Elegem van. Elegem van belőlük, az életemből és mindenből. Miért nem lehet normális életem? Miért nincsenek hétköznapi szüleim, akiknek a család az első nem pedig az utolsó?!
- Kicsim, nyugodj meg! Ha dolgozunk nem tudunk Jenre vigyázni, ha viszont nem dolgozunk, hanem veletek fecséreljük el az időnket, akkor nem lenne úgy tele a ruhatárad márkás ruhákkal. - komolyan felmerül bennem a kérdés... ezek normálisak? Hogy mondhat ilyet az anyám?
- Úgy gondolod, hogy a velünk töltött időtök csak pazarlás? Végig gondoltad, amit mondtál? A gyerekeitek vagyunk! Egyáltalán minek szültél gyereket anya vagy csak úgy véletlen  megtörtént és akkor miért is ne? Végül is más is felnevelheti őket pénzért, nem? A ruhákat pedig te vetted nem én, én soha nem kértem őket, sőt eladnám az összeset azért, hogy velünk legyetek csak egy teljes napra! - mondtam, majd sírva otthagytam őket, hátha szíven üti őket a saját magukkal történő szembesítésem.. Hátha rájönnek milyen borzalmas szülők. Félreértés ne essék, szeretem őket, de néha úgy viselkednek, mint akik idegenek számomra.
Feldúltan, sírva vettem a vállamra a táskámat. Kinyitottam az ajtót és minden dühömet felhasználva bevágtam azt. Az egész ajtó beremegett. Hallottam, ahogy anyu kiabál valamit, de nem foglalkoztam vele. Féltem, hogyha még tízpercet velük töltök, akkor ennél is többet vágtam volna a fejükhöz és akkor biztos nem ilyen szépen ültek volna ott szótlanul, hanem igenis kiálltak volna magukért, azt pedig nem akartam. Elég volt ez reggelre így, még sok is!
A Nap már ilyenkor is süt, habár az erejét nem lehet érezni. Azért felraktam a napszemüvegem más okokból. Először is elakartam takarni a tegnap este nem tudom, hogyan szerzett karcolást a szemem felett, gondolom felfejeltem egy ágat, ahogy elestem. Másodszor pedig a könnyeim még mindig ne akartak lecsillapodni.
Ahogy az iskola parkolóján keresztül sétáltam a suli felé megpillantottam Rebecca K. Parkert. Már régebben említettem, hogy ő úgy is mondatjuk, nem igazán kedvel. Ahol csak lehet keresztbe tesz nekem. Óvoda óta ellenségének tekint.
- Nocsak, nocsak Miss Tökély! Elég szarul nézel ki. Csak nem elfogyott apuci pénze és nem maradt sminked? - normális körülmények között ezt elengedtem volna a fülem mellett, de ma nem.
- Tudod mit Rebecca, ha szerinted olyan tökéletes az életem, akkor szívesen cserélek veled és akkor lehetsz helyettem apuci kicsi elhanyagolt lánya! - kiabáltam vele. Megszeppent elég rendesen, de én is. Sőt mindenki szoborként figyelt minket, vagyis inkább a kis jelenetünket, ami most megváltozott. Ugyanis általában ő kiabál és szid engem, most pedig én vettem át az irányítást. Ma senkinek nem tűrök el semmit!
Rebecca még mindig tág pupillákkal nézett rám és óriásokat pislogott. Mély levegőt vettem, úgy éreztem mindent elmondtam, így sarkon fordultam. A napszemüveget még mindig nem vettem le, akkor sem, amikor beléptem az épületbe. Villámgyorsan végig sétáltam a hosszú, diákokkal tömött folyóson. Az utolsó osztályterembe léptem be. Mindenki már a helyén ült és tanulta a biológiát. Csak az én helyem volt üres. Adam is mélyen elmerült a biológia könyv rejtelmeibe, csak akkor nézett fel, amikor hangosan levágtam a táskámat mellé.
- Jaj de morcos ma valaki. Csipkerózsika bal lábbal kelt! - mondta gúnyolódva. Na ma aztán nem vagyok ilyen viccekre vevő. Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére és mérgesen néztem rá.
- Ide figyelj, ha te is szeretnél egy kioktatást hallani az életemről és a vele kapcsolatos orbitális hazugságról, akkor szívesen elmesélek mindent egy kisebb monológ formájában, de hidd el, hogy baromira nem fogod megköszönni, amit a fejedhez vágok! - mondtam. Hasonló hatást váltottam ki belőle, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint Rebecca.

11. fejezet - Jobb nekem nélküle

*Adam szemszöge*

Röviden ismertetem veletek a munkám. Ma este egy papsast kell meglátogatnom, aki hát hogy mi mondjam... nem fizette ki a tartozását időben a mi drága barátunknak Antonionak, ezért ő baromira bepöccent. Nem szereti, ha kis senkiházik csesznek ki vele. Mindennek ára van és most én végzem el a piszkos munkát. A családom megélhetése múlik rajtam, így nem is merek belegondolni, hogy mi lenne anyámmal és az öcséimmel, ha én lebukok és börtönbe kerülök. Valószínűleg átkoznák azt a napot, amikor beléptem a bandába, de én is. 

Az elhagyatott raktárból kilépve -a banda itt tartja a "gyűléseket"- felpattantam a kissé megviselt, kopott motoromra és elindultam a találka helyszínére, ahol ketten találkozunk, én és Miguel, más néven a pasas. Egy biztos, csak az egyikünk éli túl!

*Eközben - Emma szemszöge*

- Nem, Adam nem lehet egy bandának sem a tagja! - ordibáltam Barbarával, mintha ő tehetne erről. Kiakadtam, de nem tudom min. Összetörtem belül, de nem tudom miért. A testem úgy viselkedik, olyanokat cselekszik, amiket én sem tudok követni. Az érzéseim teljesen elszabadultak. A póráz elszakadt, ami hozzám kötöttek őket. Mi fog még kiderülni Adamről? Már csak az kéne, hogy napvilágra kerüljön, hogy engem is megakar ölni. Hahaha, ez rossz vicc, még csak gondolni is rossz erre. De van benne valami, hiszen hirtelen megjelent az életemben és eléggé beleégette magát a mindennapjaimba. Olyan mintha a rögeszméje lennék. Ugyan annyira félelmetes, mint vonzó, legalább számomra. Mindig is vonzott a veszély, csak soha nem volt alkalmam ezt kihasználni. Egy madárka voltam, aki nap mint nap be van zárva az apró kalitkájába és ott éli az életét. De én nem vagyok egy madár, kiakarok szabadulni, csak egy kis levegőt szeretnék kapni.

- Hidd el Em, ez így van! De késő van, mennem kell - mondta és óvatosan felállt. Biztatóan megsimogatta a vállam. Hátat fordított és még egy kis ideig néztem ahogy távolodik, majd eltűnik a sötétben. Ennyi információt nem képes az ember agya egyből feldolgozni. Főleg azt nem, hogy a padtársad lehet egy gyilkos, habár kétlem, de lehet csak én vagyok naiv.

Felálltam a padról és úgy döntöttem inkább sétálok egyet még a parkban, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Ismét szorosan magamhoz húztam a pulcsit. A Nap már teljesen lement, csak a hold világította be az egész parkot. Egy lélek sem jártál ilyenkor itt, hiába mondjuk hogy New Yorkban éjjel sem áll meg az élet, de itt ezen a részen igenis megáll. Az emberek ilyenkor pihenik ki a fárasztó napjukat, én pedig ilyenkor gondolom át az életem. Csengenek Barbara szavai a fülemben "drog és gyilkosság ügyei vannak"... Ezt képtelen vagyok felfogni. Vajon mi vezet rá egy 18 év körüli srácot arra, hogy már ilyen korán elrontsa az életét örökre. Ez nem egy mulandó dolog, ennek nyoma marad, ha akarod, ha nem. Annak aki ilyenbe keveredik bele -akár csak viccből- annak az élete és a családja élete is meg van pecsételve, sőt az ismerőseinek, barátainak is.

Ezek után felmerül bennem a kérdés, mi az a nyomos ok, ami miatt még mindig vonzódok hozzá? Őrültség, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Nem hiszem, hogy van egy dolog, ami közös bennünk, még egy se. Ő egy más világban él és én is. Nem kellene törődnöm vele. Ez az... csak egyszerűen át kell néznem rajta, mintha nem is ismerném. Nem mondanám, hogy könnyű lesz, mert akárhányszor meglátom, a szívem mindig "kihagy" egy dobbanást. Az tény, hogy hihetetlen hatással van rám, de az is tény, hogy köztünk nem lehet semmi. Lehet, ő nem is szeretné, ha lenne valami. Lehet csak szórakozik velem, de most megtudja, hogy nem vagyok egy Barbie, akivel kedve szerint szórakozhat. A mai estétől fogva nem foglalkozom vele. Ez lesz a legjobb. Ebben az ügyben sajnos az eszemre kell hallgassak, nem a szívemre, ami ráadásul pont az ellenkezőjét diktálja.

Lassan, de biztosan megszületett a döntés a jövőmmel kapcsolatban. Adam úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem hagyjon ki belőle.

- Ígérem megadom, csak hagyj elmenni! - egy fekete ruhás férfi kiabálására figyeltem fel. Háttal állt nekem egy jobban megvilágított részen. Ahogy közelebb lépkedtem egy fa mögé, észrevettem, egy másik férfi is vele van. Szintén sötét ruhát viselt és egy fegyver volt nála. Az adrenalin szintem hirtelen felugrott a tetőpontra. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mondhatom igazán berezeltem. Legszívesebben elmentem volna, mit aki nem látott semmit, de földbe gyökerezett a lábam. Ez most szó szerint értsétek, vagyis inkább úgy mondom, hogy beleakadtam valamibe. Valamibe, ami nem engedett elmenekülni. Okosabb dolognak tűnt, hogy nem mozdulok és megvárom amíg elmennek, majd aztán kiszabadítom magam, így is tettem volna, amikor egy lövés dördült el. Ijedtemben hangos puffanással értem földet. Az alattam szétlapuló ágak, hangosan recsegtek. Úristen... csak most vettem észre, hogy az egyik férfi a földön veszik mozdulatlanul. A másik odahajolt hozzá és megtapogatta a nyakát. Gondolom a pulzusát vizsgálta. Amikor végzett vele megütögette az arcát, majd a ezek alapján szerintem halott férfi kezében nyomta, az alaposan megtisztított fegyvert. Felegyenesedett és egyenesen felém kezdett nézelődni. Meghallotta, biztos, hogy meghallotta az esésem.

Egy gyilkosság szemtanúja voltam és most szorgos léptekkel a gyilkos egyenesen felém tart...

10. fejezet - Egy senki, aki szeretne valaki lenni

- Jézusom Emma, mi történt? - vette fel ijedt hangon Barbara. Legszívesebben egy szuszra rázúdítottam volna mindent, hogy megkönnyebbülhessek, de aztán sikerült kicsit lehűteni magam.
- Találkozhatnánk? - kérdeztem, ugyanis közben rájöttem, ez nem telefontéma. Az idegeim az elmúlt napokban pattanásig feszültek. Olyan vagyok néha, mint egy gázzal teli terem, aminek elég egy szikra és bumm. Csakhogy ebben a robbanásban sokkal több van mint düh. Ezt az életemben kapott összes elutasítás, lenézés, kiközösítés tölti be. Egy szó és tényleg betelik az a bizonyos pohár.
- Igen. 5 perc múlva abban a parkban?! - utalt arra a helyre, ahol tegnap találkoztunk. Ahogy kimondta egyből felálltam az ágyról és a szekrényhez rohantam. A fülemhez még mindig szorosan odatartottam a készüléket és egy pulcsi után kotorásztam.
- Rendben, 5 perc múlva találkozunk - mondtam, majd kinyomtam a telefont. Hangos léptekkel levágtattam a földszintre, ahol megkerestem a tornacipőm. Felvettem, majd hirtelen szembetaláltam magam a falon logó egész alakos tükörrel. Megtorpantam és a tükörképemmel kezdtem foglalkozni.
"Mit érsz Emma a szép külsőddel, ha senki nem foglalkozik veled?!" suttogta egy belső hang és mit ne mondjak, teljes mértékben egyet értettem vele. Mit ér a pénz, a siker, ha nincs senkivel megosztanod az, abból származó örömöt? Hát semmit, egy nagy nulla az egész. Hiába vagyok a híres McGregor család sarja, akik ezt nem tudják vagy nem veszik figyelembe, azok szemében egy senki vagyok. Egy senki, aki szeretne valaki lenni! Valaki, akinek normális élete van barátokkal, szerető családdal.
A lelkizést félretéve ideje elindulnom a parkba. Kikaptam a mobilom a fogason legó táskámból, zsebre vágtam és kinyitottam a bejárati ajtót. Kezd sötétedni és hideg is van. A pulcsit szorosabbra húztam és úgy mentem tovább egyenesen a park felé.
Ahogy beléptem a park kapuján, egyből megláttam azt a padot, ahol tegnap ücsörögtünk. Elindultam az irányában. A pulcsimat kicsit megnyújtva a fenekem aláhúzva ültem le jéghideg padra. Lábaim ideges "ugráltak", a fogaim pedig egymáshoz érve csikorgó hangot adtak ki. Nem lenne azért, annyira hideg, ha felöltözöm jobban.
Hirtelen egy alak rajzolódott ki a bejárat körül. A sötétben szinte virított Barbara fehér felsője. Ahogy közelebb ért egy apró sóhaj hagyta el a száját a megkönnyebbülés jeléül.
- Annyira megijesztettél, azt hittem valami baleset történt vagy nem is tudom - mondta, majd szorosan megölelt. Elengedtük egymást és ő is hasonlóképpen ült le, mint én.
- Nem, jól vagyok, vagyis fizikailag nincs bajom, de a lelkem, hát... volt már jobban is - ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Igazából szavakba nem is lehet önteni, amit napok óta érzek.
- Belőled mindent harapófogóval kell kiszedni? - kérdezte még mindig riadtan.
- Szóval van egy fiú - minél hamarabb kimondom, annál könnyebb lesz - aki most jött a sulinkba. Ez nem is lenne olyan szokatlan, de valami nem stimmel a sráccal. Egyszer nyomul rám, máskor leszól. Mi több, kiderült, hogy az apám az anyja főnöke volt és nem rég indokolatlanul kirúgta. Amikor apának megemlítettem Adam nevét, teljesen begőzölt. Félelmet éreztem a hangjában. Tudom, hogy tud valami olyat a srácról, amit én nem, de nem mondja el - mondtam ingerülten, közben a lelkem belül zokog.
 - Adam, Adam Riveer?! - kérdezte sejtelmesen. Honnan tudja? Gondolatolvasó vagy mi?
- Igen. Honnan tudod? - kérdeztem döbbenten. Tényleg meglepett.
- Az most mindegy! Komolyan nem tudod mi nem oké Adam életében? - kérdezte és egy apró fejcsóválással sugalltam, hogy nem - Most költöztem ide és én már a második napon hallottam felőle és hidd el, nem jókat! - mondta meggyőzően. Komolyan miért van, hogy amikor az életem kezd visszazökkenti a régi kerékvágásba, pont akkor kapok egy újabb pofont az élettől? Éreztetek már hasonlóan? Ha nem, akkor jobb is! Kezd agyamra menni, hogy ebben a városban csak Én nem tudok semmit Adamről. Még Barbara is tudja. Hihetetlen.
- Kérlek szépen mondd el! Milyen valójában Adam? - könyörögtem. A könnycseppek ismét kezdték átitatni az arcom. Csak folytak és folytak... megállíthatatlanok, ahogy én is. Nem fogok megnyugodni addig, amíg minden ki nem derül.
- Emma, nagyon figyelj rám, egyszer mondom el és soha többé ne beszéljünk róla! Adam egy bandatag, akinek drog és gyilkossági ügyei vannak...

* * *

*Eközben - Adam szemszöge*

- Adam remélem bízhatok benned! - veregette meg a vállam Antonio. Ő az, aki apám helyett apám volt. Ugyanis 8 éves voltam, amikor apámat a saját szemem láttára lőtték le. Ő volt a Harlemben kialakul piros-kék maffia banda egyik főnöke. Amikor meghalt, megfogadtam, hogy én nem leszek bandatag. Tudom, hogy tagnak lenni olyan, mint egy ördögi kör. Ha egyszer belekerülsz, többé nem jutsz ki! És ebbe én nem szerettem volna belekeveredni, de muszáj volt. Miután anyát kirúgta Emma vadbarom apja, azóta nincs aki pénzt keressen. Nem volt más választásom, mint hogy Antoniohoz beállok dolgozni. Ez azzal jár, hogy "bemocskolom" a kezem és az eddig tiszta életem.

- Nyugi Antonio - mondtam, majd a kapott fegyvert a nadrágom hátsórészébe dugtam.

Indulhat a mai meló...

9. fejezet - 3. világháborús állapotok

A testemet ért kisebb sokkhatás után még mindig lehetetlen volt elképzelni, hogy a padtársam egy veszélyes ember. A konyháig félholtan lötyögtem el. Muszáj visszaszállnom a valóságba és észhez térnem. Elvettem a pultról egy kristálypoharat, a csaphoz lépkedtem és vízzel teleengedtem. Kortyoltam belőle egyet és éreztem ahogy a hideg víz szinte jéggé dermeszti a torkom. Megnyugodtam, többnyire. Csend volt az egész házban. Anya dolgozik, Jen alszik, apu pedig a könyvtárban szintén a munkájával foglalatoskodik. Csak a csapból egyenletes csöpögő vízcseppek visszhangoznak az egész házban. Már éppen kezdtem én is felvenni a csöpögés ritmusát, amikor a csengő kizökkentett belőle. A poharat visszatettem a helyére és az ajtóhoz siettem. Ha eddig nem ébredtem volna fel, akkor most sikerült, ahogy megpillantottam az ajtóban nyugodtan várakozó "vendégem". Viszont ha jobban végig gondolom, akkor inkább egy újabb sokk adagot kaptam.
- Szia! - Adam mosolya háromszor körbeérte a fejét. Én is próbáltam egy szerény mosollyal leplezni a félelmemet. Na jó, mosoly helyett egy jókora vicsorítást kapott. Ez van...
Köszönésképp bólintottam egy aprót. Hideg zuhanyként ért a látogatása. Egyáltalán honnan tudja a címem?
- Hallgatlak! - neki támaszkodtam az ajtófélfának és vártam a mondókáját.
- Erre jártam és gondoltam beköszönök. - mondta merő egyszerűséggel és váratlanul elsétáltam mellettem egyenesen be a házba. Fél percig megszeppenve támaszkodtam továbbra is. Gondoljuk csak végig! Az előbb az apám megparancsolta, hogy ne kerüljek Adammel közelebbi kapcsolatba, de nem mondta el miért ne. Aztán megnyugvásképp a konyhába mentem inni. Eddig minden tiszta. De Adam miért is sétálgat most a nappalinkban? Ebből semmi jó nem fog kisülni, azt garantálni tudom! - Szép kis ház! - a "kis" szót erősen megnyomva hangsúlyozta e rövid mondatot.
- Kösz! - mondtam nyersen.
- Kicsim, csöngettek vagy rosszul hallottam? - hallottam apu fáradt hangját vészesen közeledni felénk. Pánikba estem. Ha meglátja Adamet, kitör a 3. világháború és ezt nem szeretném. Egy hirtelen ötlet vezérelt arra rá, hogy karon ragadtam Ad-t és az emeletre kezdtem tuszkolni, pontosabban a szobámba. Ő csak kacarászott rajtam egy jót. Idegesít, de tényleg! Ahogy felértünk a szobába belöktem és rávágtam az ajtót. Ő az ajtó egyik oldalán, én a másikon. Ez így tökéletes is lenne, ha nem a mi házunkban történne. Megigazítottam a ruhámat, hogy ne látszódjon rajtam az "erőlködés" és a tuszkolás nyoma. Kifújtam az idegességemben véletlen bent tartott felesleges levegőt és szép lassan lesétáltam a földszintre.
- Hol voltál? Csengettek? - kérdezte apu.
- Ööö. Fent és nem! - válaszoltam sorba a kérdéseire. Oké, ez kicsit értelmetlen volt.
- Értem! - bólogatott és egy "ez tuti megzakkant" fejet vágott. Hát igen, ő az apám.
Sietősen visszabaktattam az emeletre és onnan a szobámba. Adam éppen az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafont, gondolom baromi érdekes lehetett.
-Nagyon szexi vagy, amikor ideges vagy! - mondta és csábító vigyor varázsolt képére. Legszívesebben megöltem volna. Annyira sokat képzel magáról, hogy az már nekem és a normális embereknek sok. De ugyanakkor felcsigázott. Nem vagyok közömbös számára, ezek szerint.
- Te pedig nagyon bunkó vagy, de nem csak most, mindig! - mondtam, majd idegességemben összekulcsoltam a mellkasomnál a karjaim. Felállt az ágyból és felém kezdett lépkedni. A lábaim megremegtek, a szívem vészesen gyorsan vert, a fülemben lüktetett a vér és összeszorult a gyomrom. Miket ki nem vált belőlem ez az ember?! Félelem, kíváncsiság, izgatottság...
Egyre csak közeledett felém. Olyan közel került hozzám, hogy nem mertem levegőt se venni.
- Tudom, hogy tetszem neked, de tudd te is nekem! - mondta és a hajamat a fülem mögé simította. Kicsit meginogtam. Az érintése égette a bőröm. Olyan... nem is tudom milyen érzésem volt. Leírhatatlan!
- Emma segítenél? Jen... - apa váratlanul megjelent a szoba ajtajában. Kezem Ad mellkasának támasztottam és olyan távolra löktem, amennyire csak tudtam. A szám is tátva maradt. Ez félreérhető szituáció volt. Jézusom... - Megmagyaráznád mi keres itt? Azt hittem világosan beszéltem - kiabált torkaszakadtából. Megrémültem. Forgott körülöttem a világ. Egyszerűen el se tudtam képzelni most mi lesz.
- Apa. Ő csak... Nem az aminek látszik! - mentegetőztem a jól bevált szöveggel, de nem hatott. Ugyanolyan rettentő ingerült arccal meredt a mellettem álló srácra. Szinte megölte a szemével. Mi folyik itt? Ez lenne az én életem? Itt már semmi sincs rendben. Valami megváltozott...valami.
- Nem érdekel! Azonnal tűnj el! - Adamhez fordult és parancsolóan kiabált vele. Ad tűrte. Meg se rezzent. Küldött felém egy biztató mosolyt és elindult kifele apával szorosan a háta mögött.
Ennyit a nyugodt életemről. Hanyatt vágtam magam a puha ágyamon és rám tört a sírás. Hogy miért? Nem tudom. Fáj, fáj a szívem. Mint akinek egy kést szúrtak volna bele. Soha nem éreztem még ilyet. Nem tudom mit jelent, de érzem, hogy nem fog egyhamar elmúlni.  Szükségem van valakire. Előkerestem a mobilom és tárcsázni kezdtem.
- Hallo, Barbara?! Emma vagyok, szükségem van rád! - zokogva duruzsoltam a készülékbe...