11. fejezet - Jobb nekem nélküle

*Adam szemszöge*

Röviden ismertetem veletek a munkám. Ma este egy papsast kell meglátogatnom, aki hát hogy mi mondjam... nem fizette ki a tartozását időben a mi drága barátunknak Antonionak, ezért ő baromira bepöccent. Nem szereti, ha kis senkiházik csesznek ki vele. Mindennek ára van és most én végzem el a piszkos munkát. A családom megélhetése múlik rajtam, így nem is merek belegondolni, hogy mi lenne anyámmal és az öcséimmel, ha én lebukok és börtönbe kerülök. Valószínűleg átkoznák azt a napot, amikor beléptem a bandába, de én is. 

Az elhagyatott raktárból kilépve -a banda itt tartja a "gyűléseket"- felpattantam a kissé megviselt, kopott motoromra és elindultam a találka helyszínére, ahol ketten találkozunk, én és Miguel, más néven a pasas. Egy biztos, csak az egyikünk éli túl!

*Eközben - Emma szemszöge*

- Nem, Adam nem lehet egy bandának sem a tagja! - ordibáltam Barbarával, mintha ő tehetne erről. Kiakadtam, de nem tudom min. Összetörtem belül, de nem tudom miért. A testem úgy viselkedik, olyanokat cselekszik, amiket én sem tudok követni. Az érzéseim teljesen elszabadultak. A póráz elszakadt, ami hozzám kötöttek őket. Mi fog még kiderülni Adamről? Már csak az kéne, hogy napvilágra kerüljön, hogy engem is megakar ölni. Hahaha, ez rossz vicc, még csak gondolni is rossz erre. De van benne valami, hiszen hirtelen megjelent az életemben és eléggé beleégette magát a mindennapjaimba. Olyan mintha a rögeszméje lennék. Ugyan annyira félelmetes, mint vonzó, legalább számomra. Mindig is vonzott a veszély, csak soha nem volt alkalmam ezt kihasználni. Egy madárka voltam, aki nap mint nap be van zárva az apró kalitkájába és ott éli az életét. De én nem vagyok egy madár, kiakarok szabadulni, csak egy kis levegőt szeretnék kapni.

- Hidd el Em, ez így van! De késő van, mennem kell - mondta és óvatosan felállt. Biztatóan megsimogatta a vállam. Hátat fordított és még egy kis ideig néztem ahogy távolodik, majd eltűnik a sötétben. Ennyi információt nem képes az ember agya egyből feldolgozni. Főleg azt nem, hogy a padtársad lehet egy gyilkos, habár kétlem, de lehet csak én vagyok naiv.

Felálltam a padról és úgy döntöttem inkább sétálok egyet még a parkban, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Ismét szorosan magamhoz húztam a pulcsit. A Nap már teljesen lement, csak a hold világította be az egész parkot. Egy lélek sem jártál ilyenkor itt, hiába mondjuk hogy New Yorkban éjjel sem áll meg az élet, de itt ezen a részen igenis megáll. Az emberek ilyenkor pihenik ki a fárasztó napjukat, én pedig ilyenkor gondolom át az életem. Csengenek Barbara szavai a fülemben "drog és gyilkosság ügyei vannak"... Ezt képtelen vagyok felfogni. Vajon mi vezet rá egy 18 év körüli srácot arra, hogy már ilyen korán elrontsa az életét örökre. Ez nem egy mulandó dolog, ennek nyoma marad, ha akarod, ha nem. Annak aki ilyenbe keveredik bele -akár csak viccből- annak az élete és a családja élete is meg van pecsételve, sőt az ismerőseinek, barátainak is.

Ezek után felmerül bennem a kérdés, mi az a nyomos ok, ami miatt még mindig vonzódok hozzá? Őrültség, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Nem hiszem, hogy van egy dolog, ami közös bennünk, még egy se. Ő egy más világban él és én is. Nem kellene törődnöm vele. Ez az... csak egyszerűen át kell néznem rajta, mintha nem is ismerném. Nem mondanám, hogy könnyű lesz, mert akárhányszor meglátom, a szívem mindig "kihagy" egy dobbanást. Az tény, hogy hihetetlen hatással van rám, de az is tény, hogy köztünk nem lehet semmi. Lehet, ő nem is szeretné, ha lenne valami. Lehet csak szórakozik velem, de most megtudja, hogy nem vagyok egy Barbie, akivel kedve szerint szórakozhat. A mai estétől fogva nem foglalkozom vele. Ez lesz a legjobb. Ebben az ügyben sajnos az eszemre kell hallgassak, nem a szívemre, ami ráadásul pont az ellenkezőjét diktálja.

Lassan, de biztosan megszületett a döntés a jövőmmel kapcsolatban. Adam úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem hagyjon ki belőle.

- Ígérem megadom, csak hagyj elmenni! - egy fekete ruhás férfi kiabálására figyeltem fel. Háttal állt nekem egy jobban megvilágított részen. Ahogy közelebb lépkedtem egy fa mögé, észrevettem, egy másik férfi is vele van. Szintén sötét ruhát viselt és egy fegyver volt nála. Az adrenalin szintem hirtelen felugrott a tetőpontra. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mondhatom igazán berezeltem. Legszívesebben elmentem volna, mit aki nem látott semmit, de földbe gyökerezett a lábam. Ez most szó szerint értsétek, vagyis inkább úgy mondom, hogy beleakadtam valamibe. Valamibe, ami nem engedett elmenekülni. Okosabb dolognak tűnt, hogy nem mozdulok és megvárom amíg elmennek, majd aztán kiszabadítom magam, így is tettem volna, amikor egy lövés dördült el. Ijedtemben hangos puffanással értem földet. Az alattam szétlapuló ágak, hangosan recsegtek. Úristen... csak most vettem észre, hogy az egyik férfi a földön veszik mozdulatlanul. A másik odahajolt hozzá és megtapogatta a nyakát. Gondolom a pulzusát vizsgálta. Amikor végzett vele megütögette az arcát, majd a ezek alapján szerintem halott férfi kezében nyomta, az alaposan megtisztított fegyvert. Felegyenesedett és egyenesen felém kezdett nézelődni. Meghallotta, biztos, hogy meghallotta az esésem.

Egy gyilkosság szemtanúja voltam és most szorgos léptekkel a gyilkos egyenesen felém tart...