12. fejezet - Miss Tökély visszavág!

Istenem... most szeretnék láthatatlan lenni!
- Meg kellene, hogy öljelek! - mondta gondolkodóan a férfi. A szívbajt hozta rám. Azt hittem miután elindult felém elment, de hirtelen a hátam mögött jelent meg. Ijesztő...
- Semmi... - hagyta el a szó a számat. Folytattam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Talán a legjobb lett volna segítségéért kiabálni, de az utcán és a parkban sincs egy lélek sem. Felesleges erőfeszítés lett volna - Semmi sem muszáj! - csúszott ki a "semmi" szó ismét a számon, de most már a pajtásaival együtt egy egész -vélhetőleg- értelmes mondatot alkottak. Fő a magabiztosság, bár nem tudom, hogy ez hogy kapcsolódik ide, de a rémület miatt minden jár a fejemben, csak az nem aminek kéne. Most egy menekülési útvonal lenne a legjobb.
- De bölcs valaki. Nem vagyok olyan, mint ahogy te gondolod! - mondta, megsimította a vállam, amitől kirázott a hideg és legszívesebben ott helyben elástam volna magam, majd elment. Nem tudom, mikor mehetett el, mert hirtelen elvesztettem az időérzékemet. Távozása után körülbelül 10 percet ülhettem még a hideg, harmatos fűben mire észbe kaptam. Fázni kezdtem. Felálltam, óvatosan lesöpörtem magamról a leveleket, majd egyszer csak eszembe jutott valami. Felpillantottam. Hiába kerestem a pasit, aki nem régiben még ott feküdt holtan, nem találtam. Minden olyan volt, mintha csak én képzelődtem volna. Olyan furcsa ez az egész, de láttam, amit láttam! Valakit megöltek itt és én szemtanú voltam, szerencsém, hogy nem a második áldozat. És akkor eszembe jutottak a "gyilkos" szavai.. "Nem vagyok olyan..." milyen nem? Nem értem. Arra gondolt, hogy nem gyilkos, de hiszen mindent láttam! "mint ahogy te gondolod!" Honnan tudja mire gondolok? Nem is ismer. Ez több, mint furcsa. Lehet csak összekevert valakivel.

Reggel van, már. Az este valahogy hazarángattam magam a parkból. A tegnap este olyan volt, mint egy rossz buli, alig emlékszem valamire. Mint akit fejbe vágtak. Konkrétan sokkot kaptam és jelenleg ennek a következményeivel küzdök. Életkedvem a nulla százalékot veregeti, de muszáj iskolába mennem, nem lóghatok megint. Nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, kikaptam belőle pár ruhadarabot és bementem a fürdőbe. Ott magamra kaptam mindent, feldobtam egy kis sminket és magam után becsukva a fürdőszoba ajtaját elindultam lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszönöm a lépcsőn felfelé haladó.. várjunk csak! Kinek is köszöntem? Ezt a nőt életemben nem láttam még.
- Jó reggelt! Hölgyem, Vicky vagyok, Jennifer dadája - hogy kinek a kije? Jennifernek mióta kell dada? Ez kész! Már korán reggel felhúznak.
Dühösen hagytam ott a "dadát" és levágattam a földszintre. Bejártam a nappalit, a lenti fürdőt és a garázst is, hogy megtaláljam anyut vagy aput. Azt hiszem lesz miről beszélnünk. Nem hagyom, hogy a húgomat is hol mi dadák és babysitterek neveljék fel. Hosszas keresgélés után megtaláltam a szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak a konyhában.
- Én nőjek fel? Nektek kéne végre szülőkként viselkedni! - förmedtem rájuk. Eddig tényleg toleráns voltam a nemtörődömségükkel, de ez már sok. Elviseltem azt, hogy nélkülük, komornyikokkal és dadákkal növök fel, de a húgom nem fog így felnőni.
- Parancsolsz? - meglepetten tette le a kávét apa. Óvatosan megtörölte a száját a hófehér szalvétával és kérdő tekintetét rám szegezte.
- Jól hallottátok! A húgomnak nem babysitter kell, ha nem szülők, ti kelletek neki! Miért nem lehet ezt felfogni? - üvöltöttem. Elegem van. Elegem van belőlük, az életemből és mindenből. Miért nem lehet normális életem? Miért nincsenek hétköznapi szüleim, akiknek a család az első nem pedig az utolsó?!
- Kicsim, nyugodj meg! Ha dolgozunk nem tudunk Jenre vigyázni, ha viszont nem dolgozunk, hanem veletek fecséreljük el az időnket, akkor nem lenne úgy tele a ruhatárad márkás ruhákkal. - komolyan felmerül bennem a kérdés... ezek normálisak? Hogy mondhat ilyet az anyám?
- Úgy gondolod, hogy a velünk töltött időtök csak pazarlás? Végig gondoltad, amit mondtál? A gyerekeitek vagyunk! Egyáltalán minek szültél gyereket anya vagy csak úgy véletlen  megtörtént és akkor miért is ne? Végül is más is felnevelheti őket pénzért, nem? A ruhákat pedig te vetted nem én, én soha nem kértem őket, sőt eladnám az összeset azért, hogy velünk legyetek csak egy teljes napra! - mondtam, majd sírva otthagytam őket, hátha szíven üti őket a saját magukkal történő szembesítésem.. Hátha rájönnek milyen borzalmas szülők. Félreértés ne essék, szeretem őket, de néha úgy viselkednek, mint akik idegenek számomra.
Feldúltan, sírva vettem a vállamra a táskámat. Kinyitottam az ajtót és minden dühömet felhasználva bevágtam azt. Az egész ajtó beremegett. Hallottam, ahogy anyu kiabál valamit, de nem foglalkoztam vele. Féltem, hogyha még tízpercet velük töltök, akkor ennél is többet vágtam volna a fejükhöz és akkor biztos nem ilyen szépen ültek volna ott szótlanul, hanem igenis kiálltak volna magukért, azt pedig nem akartam. Elég volt ez reggelre így, még sok is!
A Nap már ilyenkor is süt, habár az erejét nem lehet érezni. Azért felraktam a napszemüvegem más okokból. Először is elakartam takarni a tegnap este nem tudom, hogyan szerzett karcolást a szemem felett, gondolom felfejeltem egy ágat, ahogy elestem. Másodszor pedig a könnyeim még mindig ne akartak lecsillapodni.
Ahogy az iskola parkolóján keresztül sétáltam a suli felé megpillantottam Rebecca K. Parkert. Már régebben említettem, hogy ő úgy is mondatjuk, nem igazán kedvel. Ahol csak lehet keresztbe tesz nekem. Óvoda óta ellenségének tekint.
- Nocsak, nocsak Miss Tökély! Elég szarul nézel ki. Csak nem elfogyott apuci pénze és nem maradt sminked? - normális körülmények között ezt elengedtem volna a fülem mellett, de ma nem.
- Tudod mit Rebecca, ha szerinted olyan tökéletes az életem, akkor szívesen cserélek veled és akkor lehetsz helyettem apuci kicsi elhanyagolt lánya! - kiabáltam vele. Megszeppent elég rendesen, de én is. Sőt mindenki szoborként figyelt minket, vagyis inkább a kis jelenetünket, ami most megváltozott. Ugyanis általában ő kiabál és szid engem, most pedig én vettem át az irányítást. Ma senkinek nem tűrök el semmit!
Rebecca még mindig tág pupillákkal nézett rám és óriásokat pislogott. Mély levegőt vettem, úgy éreztem mindent elmondtam, így sarkon fordultam. A napszemüveget még mindig nem vettem le, akkor sem, amikor beléptem az épületbe. Villámgyorsan végig sétáltam a hosszú, diákokkal tömött folyóson. Az utolsó osztályterembe léptem be. Mindenki már a helyén ült és tanulta a biológiát. Csak az én helyem volt üres. Adam is mélyen elmerült a biológia könyv rejtelmeibe, csak akkor nézett fel, amikor hangosan levágtam a táskámat mellé.
- Jaj de morcos ma valaki. Csipkerózsika bal lábbal kelt! - mondta gúnyolódva. Na ma aztán nem vagyok ilyen viccekre vevő. Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére és mérgesen néztem rá.
- Ide figyelj, ha te is szeretnél egy kioktatást hallani az életemről és a vele kapcsolatos orbitális hazugságról, akkor szívesen elmesélek mindent egy kisebb monológ formájában, de hidd el, hogy baromira nem fogod megköszönni, amit a fejedhez vágok! - mondtam. Hasonló hatást váltottam ki belőle, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint Rebecca.