8. fejezet - kétségek között őrlődve

- Na ide figyelj! Ma beszélek apámmal, szólok néhány szót édesanyád érdekében és ennyi. - mondtam neki rögtön a kicsengő elhangzása után. Értetlen fejet vágott, pedig tudtam, hogy nagyon is érti amit mondok.
- Mi az az ennyi? Csináljunk úgy, mintha nem lenne köztünk semmi? - kérdezte normálisan és ez engem nagyon meglepett. Ez volt az első mondata felém, amit normális hangnemben mondott, vagyis inkább kérdezett. Adam az a "akkor is hazudik, ha kérdez" típusú srác, legalább is szerintem. Nem értem valójában mit akar elérni a hangulatváltakozásaival -egyszer nagyon is kedves, máskor undok és bunkó-, de kezd belőle elegem lenni. Kezdek bedilizni!
- Adam, köztünk a képzeletbeli két méter távolságon kívül tényleg nincs semmi! Nem tudom te miért vagy meggyőződve ennek az ellenkezőjéről. - lassan, tagoltan beszéltem, hátha jobban megérti, de nem úgy nézett ki. Lassan már én is úgy veszem észre, hogy mást mondok annál, mint amit valójában érzek. Néha átjárja a testem egy érzelemhullám, aminek nem tudok megállj-t parancsolni. Félek Adamtől, de olykor igenis átfut az agyamon, hogy mi lenne ha közelebb engedném magamhoz és ha a szívemre hallgatnék? Nos, a testem "motorja" azt súgja, hogy tetszik nekem -nagyon is- és bolond lennék őt elutasítani. Ilyenkor általában elképzelem milyen lenne vele. Egyik oldalon a boldogságot, a vad és szenvedélyes szerelmet látom, viszont a másik oldalon már éppen az ellentéte áll. Jézusom, miket beszélek én itt?! Nem is vagyok szerelmes és nem is leszek. Ez a srác teljesen az ellentétem. Sokan mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást, de ez a mi esetünkben egyáltalán nem így van. Ideje lenne abbahagynom a képzelődést és az ábrándozást. Hahó, ez itt a való világ, ahol ilyeneknek nincs helye. Adam és én csak padtársak vagyunk.
- Adok egy kis időt és rájössz, nem tudsz nekem ellenállni! - gyerekesen megnyalta a szája szélét és én... Mit képzel ez tulajdonképpen magáról? Visszaszívom az összes pozitív dolgot, amit róla mondtam, vagyis inkább csak gondoltam. Ez kész! Komolyan azt hiszi, hogy ezzel a mosollyal - ami egyébként tényleg tökéletes - letudja "szedni" az alsóneműm? Felment bennem a pumpa, de most tényleg. Szívesen hozzávágnék egy széket - Látom máris gondolkodásba estél. Hidd el igazam lesz! - egy puszit nyomott a levegőbe nekem címezve azt, majd felállt és lazán kisétált a teremből.

* * *

- Gyere! - kiabálta apa, amikor meghallotta a kopogásom. Már délután van és nem rég értem haza a suliból. A biológia óra kivételével elég nyugis nap volt, talán azért mert utána nem láttam Adamet. Nem mintha hiányzott volna, csak furcsa volt hogy hirtelen eltűnt. De mindegy is.
- Beszélhetnénk? - résnyire nyitottam a könyvtárunk ajtaját és óvatosan bedugtam a fejem.
- Anyád nincs még itthon és ő fogja kiszabni a büntetésed a tegnapi lógásod miatt! - egy pillanatra talán felnézett a laptopja képernyője mögül, de csak pár másodpercig tartott. Látszik mennyire fontos vagyok neki!
- Nem azért jöttem. Most veled szeretnék beszélni. - mondtam, majd egy kicsit beljebb merészkedtem a zord falak közé. A házunkban van egy nagy "szoba", amit apu irodának szokott használni, de mi csak könyvtárnak hívjuk. Nem szoktam bejárni ide. Valahogy engem taszítanak a könyvek és itt rengeteg van, szóval ez nem a számomra legmegfelelőbb helyiség.
- Ooo, értem. Ez esetben foglalj helyet! - összecsukta a laptopot és hátradőlt székében. Fura volt. Olyan érzésem volt, mintha egy tárgyaláson lennénk. Semmi mosoly, semmi aggódás, teljesen rezzenéstelen arccal várta, hogy elkezdjem a "beszélgetést". Hát mit mondjak? Ilyen egy komoly, megbízható bankár gyerekének lenni... felemelő!
- Egy régi alkalmazottadról szeretnék érdeklődni. - kicsit döcögősen kezdtem bele. Bólintott egyet és várta a többi információt - A nevét nem tudom, de a fia most jött az iskolánkba. Osztálytársam lett, a neve Adam Riveer. - a név hallatán, mintha kicsit összerezzent volna az arca. Nem mintha, hanem tényleg megtörtént. A szemei se sugározták már a nyugodt lelkiállapotát. A teste megfeszült. Van egy olyan érzésem, hogy tudja kiről beszélek és nem jó emlékei vannak. Ez szinte biztos.
- Adam Riveer az osztálytársad? - kérdezte és aggódást véltem felfedezni a hangjában.
- Igen, a padtársam. - mondtam, ezzel is egyre jobban beavattam az életembe, amiről ugye nem sokat tud.
- Beszélek a igazgatóval, hogy rakják másik osztályba. - előkapta a telefonját és egyből tárcsázni kezdett. Nem láttam még ilyennek. Rémült, aggódó és egyben ingerült is volt. Fogalmam sincs, hogy milyen dolgokat tud Adamről, amiért ennyire kiakadt.
Kivettem a kezéből a telefont, kinyomtam és zsebre vágtam. Kérdőn nézett rám és látta rajtam, hogy magyarázatot követelek.
- Ismered Adamet? Mit tudsz róla? - kérdeztem és úgy tűnt hirtelen én lettem a "szülő". Válaszokat követeltem, de sürgősen. Mégis mi ez az egész? Egyik pillanatban teljesen normálisan viselkedik, de ahogy meghallja a Riveer nevet egyből egy másik oldalát mutatja.
- Még csak Adam közelébe se menj! Ezt vedd úgy, hogy megtiltottam. - értetlenül ültem és szinte leesett az állam.
- Apa, mondj már valamit róla! Miért tartasz ennyire tőle? - szinte könyörögtem, hogy avasson be, de olyan volt, mint aki jégből van... megtörhetetlen.
- Nem mondhatok semmit. Csak tudd, hogy rossz ember! Tartsd magadtól távol! - figyelmeztetett és a kezét nyújtotta a telefonjáért. Kivettem a zsebemből és átadtam neki. Azt hiszem befejeztük a beszélgetést és felálltam. Zavartan lépkedtem ki a könyvtárból. Tudom, hogy Adam életében van valami. Talán egy sötét múlt, ami miatt apa tart tőle. De ha ő fél tőle, akkor nekem rettegnem kéne? Valami nem tiszta, és nekem tudnom kell mi az! Apa hallgat, Adam titkolózik. Nincs könnyű dolgom, de valamit tennem kell. Nem tudok ölbe tett kézzel várni a fejleményeket. Ezek után meg végképp nem tudok Adam szemébe nézni. Görcsbe rándul a gyomor, ha arra gondolok, hogy lehet Adam egy bűnöző vagy ne talán még rosszabb...

7. fejezet - A szavak csatája

- Nem szeretnék indiszkrét lenni, de miért rohantuk így el? - kérdezte rémülten Barbara, amikor már egy zebra előtt állva vártuk, hogy zöldet kapjunk és végre átjuthassunk a túloldalra.
- Az a srác.... szóval - makogva kezdtem magyarázkodni. Szerencsémre a lámpa éppen váltott, így szabad utat kaptunk a New York-i kocsirengetegben.
- Nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd, de tudd, hogy én szívesen meghallgatlak, ha valami gond van! - kedvesen megsimogatta a vállam. Mekkora mázlista vagyok, hogy összefutottam ezzel a lánnyal. Talán egy barátság van kibontakozóban, az első barátságom. Nos, a pasik terén kevésbé vagyok ilyen szerencsés. Az előbbi incidens valóban remekül tükrözi eme rossz tulajdonságom igazát. Senki sem lehet egyszerre mindenben jó!
- Most nem mondom el, de ígérem, hogy később megosztom veled! Persze ha csak én is többet megtudok erről az egészről. - mosolyogva adtam tudtára, igazából én sem tudom mi történik körülöttem, de gőzerővel dolgozom azon, hogy mindent tisztán lássak - Már megakartam kérdezni, de nem volt lehetőségem. Felvettek valamelyik helyi iskolába vagy már nem tanulsz? - érdeklődtem, majd a kezemmel óvatosan jobbra mutattam, jelezve azt, hogy arra kívánunk menni. Bólintott, megvárta míg átérünk egy újabb átkelőhelyen és összeszedve gondolatait megválaszolta kérdésem.
- Mivel 18 éves vagyok, ezért még tanulok és a szüleim kinéztek egy remek iskolát, de még nem volt időm megnézni. - válaszolta. Gondolkodásba estem. 18 éves, akkor valószínűleg most fog végezni a gimnáziumba.
- És te? - kíváncsi tekintete az enyémet kereste. Kicsit hezitáltam, hogy elmondjam-e neki a régóta féltve őrzött titkom?! Bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben a sok megalázás miatt. Úgymond, egy falat húztam magam köré, amit nagyon nehéz lerombolni. Talán még senkinek nem sikerült, de most itt van Barbara, akinek esélye van erre a romboló szerepre. Vicces, hiszen alig ismerem, de valami azt sugallja, bízzak benne.
- Jelenleg harmadikos vagyok, ami ugye egyáltalán nem szokatlan, de az már nem hétköznapi, hogy 19 évesen. - kis döbbenet futott át az arcán, de alig lehetett észrevenni. Nem egy szívbajos lány, az egyszer biztos - Los Angelesben születtem és ott is laktam egészen 10.-es koromig. Ekkor költöztünk New Yorkba. LA-ben már elvégeztem a gimnázium első két évét ugyebár, de ezt a mostani iskolában figyelmen kívül hagyták, ezért előröl kellett kezdenem az egész középiskolai tanulmányaimat - egy kisebb mesélésbe mentem át, de őt ezt nem zavarta. Csöndesen végig hallgatott. A reakcióját figyeltem.
- Ez kicsit fura, de nem rossz értelemben, vagyis engem nem zavar. - úgy látszik nem változott meg rólam a véleménye.
Amikor már kifogytunk a beszédtémákból, csak némán sétáltunk egymás mellett. A zavartalan sétát a telefonom csörgése zavarta meg. Kihalásztam a szűk farmerem zsebéből. Egy új üzenet.

"Emma beszélnünk kell veled. Azonnal gyere haza! A & A"

- Barbara sajnálom, mennem kell! Majd hívlak és még egyszer bocsánat! Szia! - gyorsan megöleltem és meg se vártam mit reagál. A telefonom zsebre vágtam és sietős léptekkel indultam hazafelé.

Egész úton az járt a fejemben, hogy mit akarnak. Már többször is említettem, hogy a szüleimmel nem szoktam beszélgetni, még külön-külön se, nem hogy mindkettőjükkel egyszerre. A többesszám használata és az üzenet végi aláírás arra utal, hogy mindketten otthon várnak. Gond van, nagyon nagy gond!

- Nappali! - kiabálta anya, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását. Mély levegőt vettem és készen álltam egy újabb vitára. Mostanában elég gyakran vitatkozunk, ami nálunk nem megszokott, de most kezd rendszeressé válni.

- Sziasztok! - üdvözöltem őket. A nappaliban ültek egymás mellett a fehér bőr kanapén. Előttük egy üvegasztal, annak a másik oldalán pedig egy szintén bőrből készült fehér egyszemélyes fotel. Apa a fotel felé biccentett fejével. Célzásnak vettem, hiszen annak is szánta, így kényelmesen leültem. 

- Merre jártál? - na most van gond. Anya első kérdése kiverte a biztosítékot. Tudják, vagy ha nem is tudják, akkor sejtik, hogy ma nem éppen az iskolában voltam. De lehet, hogy csak tényleg érdekli őket, hogy mi van velem, bár ennek kicsi a valószínűsége, de akkor is!

- Iskolában. - mondtam bizonytalanul, majd krákogtam egyet és próbáltam összeszedni magam.

- Nos, az igazgatónő felhívott ma, hogy te kisasszony nem voltál bent órákon, de még az iskola közelében sem jártál! Megmagyaráznád miért? Miért van veled mostanában ennyi gond? Mi történt e csekély két napban, ami miatt ekkorát fordult veled a világ? Mi? - apa felemelt hanggal vont kérdőre. Szinte kiabált. A fülem csengett a Miértektől.

- Tudod mit? Nem kell most válaszolnod most. Menj fel a szobádba és holnap megbeszéljük, most el kell mennem egy fotózásra. De nehogy azt hidd, hogy megúsztad! - anya a telefonját nyomogatta, apa pedig a laptopja után kutatott. Jellemző! Végig néztem rajtuk, majd felálltam és felmentem a szobámba.

* * *

Reggel van. Egy újabb nap a pokolban. Durván hangzik, de higgyétek el, az is. A tegnapi  vitának nem mondható dolog után -ugyanis ők beszéltek, én hallgattam és ez nem mondható igazi vitának- anyáék elmentek dolgozni, én pedig felvonultam a szobámba. Kiakartam kapcsolni a folyton pörgő agyam, ezért zenét hallgattam. Gyorsan eltelt a délutánom, sőt az estém is. Kilenc körül már aludtam is, teljesen ki voltam merülve. Most itt vagyok, reggel van és energiával megpakolva készülök az iskolába. Az energia energiát jelent, nem kedvet!

Magamon is túlteljesítettem a reggeli készülődésnél. Fél óra alatt "harci felszerelésben" pompázva indultam el. Gyalog mentem, mint ahogy mostanában mindig. A suliba érve próbáltam észrevétlenül belopózni a biológia terembe és igazán büszke voltam magamra, mert sikerült. Még a portás sem kívánt jó reggeltet, mivel nem vett észre. Gyors voltam és "láthatatlan".

Körülbelül tíz perccel később - miután elfoglaltam a helyem - megjelent Adam. Egy sármos mosollyal ajándékozott meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen eszméletlenül jól néz ki, de nehéz volt nem észrevenni, sőt lehetetlen! Pechemre elkezdődött az óra. Mr. Jepsen, a biológia tanárunk szokatlan jó kedvvel jött be órára.

- Tegnap elég tapintatlan voltál. - Adam suttogva kezdett beszélni hozzám, közben próbált koncentrálni arra, amit a tanár a táblára vésett.

- Miért? - fél pillanatra felé pillantottam, majd elkapva tekintetem folytattam, azt amit írni kellett.

- Csak úgy búcsú nélkül ott hagytál. Csúnya dolog volt! - szomorú, megbántott fejet vágott. Lerakta tollát, összekulcsolta kezeit és szempilláit rebegtetve az arcomat fürkészte.

- Ooo Adam, annyira sajnálom! - kezdtem megjátszani magam és olyan hangsúlyt használtam, ami már gúnyolásnak számított - Legközelebb nem felejtem el megcsókolni a kezed! - mondtam még mindig színészkedve, de a végét már sikerült elröhögnöm.

- Gonosz! - vágta a fejemhez.

- Bunkó! - vágtam vissza.

- Gazdag apja-lánya! - összehasonlított apámmal, ami nem igazán zavart. Sokszor kapom meg ezt, már megszoktam.

- Önelégült, beképzelt, egoista! - mondtam, majd teljesen vele szembe fordultam és összeráncolt homlokkal ingerülten néztem rá.

- Khmm! Mrs. McGregor és Mr. Riveer! Biológia tanár vagyok, tehát nem vállalok párterápiát! Remélem megértik, de ajánlom az egyik ismerősöm, ő párterapeuta. Ha bármi gondjuk van, akkor keressék fel! - mondta mérgesen a tanár. Az egész osztály hangos nevetésben tört ki. Ezt megkaptuk. Most komolyan azt hiszik, hogy én és Adam... szóval, hogy járunk?!

- De mi nem - próbáltam tiltakozni, de Adam befogta a számat. Sármosan kacsintott egyet és írni kezdte az órai anyagot. Megsemmisültem, azt hiszem most vett le igazán a lábamról...

6. fejezet - 2+1-es találkozó

- Jó reggelt! - anya mérgesen húzta ki a függönyöket a szobámba. Az ablakon vakítótan sugárzott be a Nap.  Reggel van, vagyis nagyon úgy látszik.
- Neked is! - mondtam kicsit meglepődve. Nem vagyok hozzászokva, hogy anya arcával találkozom reggel, ilyenkor már rég a munkahelyén vagy megbeszélésen van. Biztos fontos mondanivalója van számomra, ha ilyen drasztikus lépést tett... itthon maradt.
- Remélem lenyugodtál és kitisztult a fejed - egy kisebb "nem hiszem el, hogy így viselkedtél" szöveg fog következni, érzem.
- Anyu annyira szívesen meghallgatnám a tökéletes szülők vagyunk bemutatásod, de tegnap elkezdődött az iskola és ezzel kezdetét vette a mindennapos hajsza a jó jegyekért. Szóval, ha nem gond, akkor most elkezdenék öltözni! - nem beszéltem vele emelt hangon csak normális kérlelő hangsúllyal utaltam arra, hogy jobb ha most kimegy.
- Rendben van, de ne hidd, hogy ezt elfelejtem! - fenyegetésképp megrázta előttem a mutatóujját, majd kis hezitálás után kiment. Na, ezt is megértem, hogy 19 év után az édesanyám ébresztett. Lehet hatásos volt a tegnapi kirohanásom és rájött, hogy igazam van, de az is lehet, hogy ma csak simán itthon dolgozik. Ismét ezek a lehetek és a feltételezés... ez kicsit már nyomasztó tud lenni.
Nagy nehezen felkeltem a szépen elnyomott ágyból. A kora reggeli egyensúlyom még nem igazán volt tökéletes, ezért kicsit döcögve is, de eljutottam a fürdőszobáig. Nos, igen ez az, amit nem szeretek a reggelekben. Találkozás a tükörképemmel. Nem mondhatom, hogy csúnya vagyok, mivel modellkedtem is egy darabig, de az nem az én pályám, hanem egyáltalán nincs önbizalmam. Nekem minden ember naponta ötszázszor is elmondja, hogy milyen gyönyörű vagyok, én akkor sem hiszem el... "majd hiszem, ha látom" elvet követem. A képem elemzése után felfrissülésképpen jó hideg vízzel megmostam az arcom és a fogam. Megkerestem a bejárónő által megint rossz helyre tett törölközőmet és annak segítségével szárazra varázsoltam az arcom. Félig a szekrényembe feküdve próbáltam kiválasztani a mai napra szánt ruháimat, amikor megzavart a telefonom csengése.
- Hallo, itt Emma McGregor! - szóltam bele lihegve. Higgyétek el elég nehéz a szekrényből négykézláb kimászva eljutni a táskáig, amiben feltehetőleg ott van a mobilod és a legjobb, amikor rájössz, hogy a készülék legeslegalján található meg. Fárasztó, és ezzel azt hiszem a reggeli sport ki is van pipálva.
- Bocsánat, hogy ilyen korán zavarlak! .......... vagyok - egy lány beszélt a vonal túlsó végén. Fáraszt, rekedtes hangja nem volt ismerős. A neve hallatán pedig végképp rájöttem, hogy valójában nem is ismerem. - A parkban találkoztunk és te... - hát persze, a parkban. Teljesen kiment a fejemből. Be se mutatkoztunk akkor, ott egymásnak és ezért nem hallottam még ezt a nevet, de legalább már tudom, hogy hívják.
- Áá, szia! Semmi gond, gondolom felszeretnéd használni a segítségemet. - mondtam nevetve, hisz viccnek szántam. Nem hallottam ugyan, de volt egy olyan érzésem, hogy a vonal másik végén is egy apró mosoly bújt elő.
- Igen, eltaláltad. Ráérnél ma? - szerény volt. Visszahúzódó típusnak tűnik, akinek véleményem szerint nem tesz jót a költözés és semmilyen más drasztikus változás. Ha a régen is ilyen volt, akkor miért változna ez most meg? Új környék, új emberek, új iskola. Fel se tudom fogni, hogy a szülők miért hiszik azt, hogy a környezet változás jót tesz egy ilyen típusú lánynak. És ez csak az én szerény véleményem, de van benne már egy kis tapasztalatom. Talán tévedek és egy "ott robban, ahol csak lehet" lánnyal van dolgom. Minden megtörténhet.
- Igen, azt hiszem ráérek! 2 óra múlva neked jó? - érdeklődtem és miután beleegyezést hallottam a részéről, gyorsan lediktáltam a találkozunk helyszínét. Egy csendes, könnyen megtalálható kávézót választottam.
Elköszöntünk egymástól, én pedig gondolkodás nélkül kikaptam egy pólót és egy nadrágot a szekrényből, majd felöltöztem. Nem sok kedvem van megint kémián szenvedni Adam társaságában, ezért is mondtam Barbarának, hogy most találkozzunk. Egy kis lógás soha sem árt, úgyse fogok senkinek hiányozni.

* * *

Miután anyának szépen beadtam, hogy az iskolába tartok - mintha érdekelné is hova megyek - , elindultam a kávézóba. Tíz perc se kellett és máris megcsapott a frissen főzött kávé illata. Bementem, rendeltem egy erős kávét és az egyik elrejtett sarokba helyet foglaltam.

- Szia! - Barbara mosolygós arca nézett le rám és kérdőn pillantott a mellettem üresen álló székre. Magabiztosan bólintottam, hogy nyugodtan leülhet, hiszen vele beszéltem meg találkozót. Óvatosan leült és intett a pincérnek, hogy rendelni szeretne.

- Eddig milyen New York? - érdeklődtem izgatottan. Kíváncsi voltam, hogy milyen egy eddig külső szemlélő szemszögéből most belecsöppenni "A Nagy Alma" nyüzsgő életébe.

- Itt a legjobb! - igazából Barby válaszát vártam, de mégis egy sokkal mélyebb hang csapta meg a fülem. Ismerős volt nekem ez a hang. Döbbentem emeltem fel a tekintetem, ami eddig a gőzölgő kávén pihent, most pedig ...

- Adam?! - enyhén szólva ledöbbentem. Ez követ engem vagy mi? Hihetetlen, hogy pont itt látom újra. Mégis mit keres itt? Mondjuk ha jobban belegondolok ő is kérdezhetné ezt tőlem, mivel ez egy szabad ország, mindenki ott tartózkodik, ahol akar.

- Szia Emma! - győzedelmes vigyorral köszöntött. Csak tudnám miért?!

- Mit keresel itt? - kérdeztem még mindig meglepetten. Észre is vette egyből, hogy a hangom kicsit elcsuklott.

- Itt dolgozom. - mondta teljesen higgadtan és lerakta Barby elé a kávéját. A tálcát a hóna alácsapta és rátámaszkodott az egyik szék háttámlájára.  - És te? Véletlen nem követsz engem? - kérdezte gyanakodva. Mi? Hogy én őt? Ez kész vicc? Olyan sokat képzel magáról, hogy huhh.

- Itt kávézok! Te képzelődsz, komolyan mondom! - idegesen megittam a kávémat, egy szó nélkül felálltam és magam után rángatva Barbarát otthagytuk Adamet...

5. fejezet - Felnőttem, csak nélkületek!

- Adam, Adam. Szőke vagyok, nem hülye! - mondtam majd végleg befejezve a beszélgetésünket felültem a fekete csodára és nyugodtságot sugározva leléptem onnan. Mit is képzel ő magáról? Egy napja sincs, hogy ismerem, de ő már egyből valami könnyen megkapható lánynak néz. Kedveltem... múlt időben! Az első találkozásunkkor megijedtem tőle. Pontosabban attól, ahogy rám nézett. Akkor azt hittem tudja, hogy több vagyok egy gazdag csajszinál,de tévedtem. Ő is csak azt látja benned, Emma McGregort. Akinek igazából olyan pocsék élete van, hogy aki szeretne most cserélni vele két nap után sírva menekülne vissza a saját nyugodt életébe. Megérteném. Borzalmas!
Délután pontosan fél négy van. Nem volt kedvem hazamenni, inkább egy csendes parkba fordultam be. Felfigyeltem egy magányosan álló padra és elindultam felé, leültem és becsuktam a szemem. Madár csicsergés, gyerekzsivaj, vízcsobogás, egyszóval ez maga a paradicsom. A Nap szinte égette fedetlen alkarom. Ez ugyan szokatlan szeptember elején, de egyáltalán nincs ellenemre.
"És képzeld el, annyira jól néz ki! Nagyon kedves és és és... szerelemes vagyok!" - skandálta az előttem elhaladó lány a másiknak. Barátnők, süt róluk az összhang és az egyetértés. Bárcsak nekem is lenne valaki, akivel megoszthatnám az Adammel történteket. Akivel egy popcorn mellett átrághatnánk magunkat ezen a kilátástalanak tűnő dolgon. De sajnos nincs senki!
- Szia! Leülhetek? - egy bájos hangú lány zavarta meg elmélkedésemet, ezzel vissza is rángatott a valóságba, ami számomra szörnyű.
- Ühm! - kinyögtem egy szót, amit igennek szántam és úgy tűnt megértette, leült. Kicsit félszemmel végig nézett rajtam és egy apró vigyor hagyta el ajkait. Felismert, száz százalék.
- Tudnál nekem segíteni, most költöztünk ide a családommal? - reménykedve kérte a segítségem. Elveszettnek nézett ki, olyan sebezhetőnek.
- Miben tudok neked segíteni? - kedves és lényegre törő voltam. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért engem szúrt ki? Miért pont én?
- Nem ismerek senkit itt és igazából magáról New Yorkról se tudok sok mindent, szóval... - kérlelés csillant fel a szemében. Segítség kell neki, és én ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Értem. Leírom a telefonszámom, ha ráérsz vagy szükséged van valamire, akkor hívj és segítek, vagy akár körbe is vezetlek! - mondtam félig a táskában papír után kutatva. Miután leírtam a telefonszámom és felé nyújtottam. Megfogta a másik végét és elakarta venni, de a kezem nem engedett a szorításából. Vajon jól cselekszem? Nem ismerem és mégis megadom a számom és felajánlom a segítségem. Sok ember használt már ki, ezért óvatos szoktam lenni, de most egyáltalán nem érzem fenyegetve magam. Egy ártatlan, kedves lány, akinek egyenlőre én vagyok az egyetlen New Yorki ismerőse. Végül is bűnt nem követek el.
Furán nézett rám, majd a kezemre, ami még mindig a fehér cetlit szorongatta. Amikor már elakarta engedni és kezdte feladni a "harcot", hirtelen elengedtem. A francba már a paranoiával! Nem lehet minden emberben keresni a rosszat.
- Nagyon szépen köszönöm! Majd hívlak. További szép napot! - egy nagyobb lendülettel felállt és elköszönt. Én is így tettem. Megvártam míg a testének körvonala eltűnik a távolban, ezután pedig én is elindultam, most már haza.

* * *

- Emma McGregor! Éppen ideje már, hogy hazajöttél! - anya "tárt karokkal" várt a nappaliban. Azt hiszem túl durván szóltam ma vissza. Soha nem beszéltem még így vele, igazából nem is szoktunk beszélgetni!

- Elnézést, fontos dolgom volt. - egy szóval felvázoltam neki a mai kirohanásom okát. "Fontos dolgom volt/van" Istenem, mennyit hallom én ezt a szüleimtől kifogásképp. Ők is mindig ennyivel rendezik le a családi ügyeket és most én is így szerettem volna. El is indultam a szobám felé, az emelet, azt hittem ezzel elsimítottuk a problémákat, de megállított.

- Ez nem elég indok arra, hogy nem mondtad hová mész és merre leszel. Gyerek vagy még! - súlyos szavakkal kezdett dobálózni. Gyerek? Én?
- Nem vagyok gyerek! Te ezt azért nem vetted még észre, mert nem voltál ott amikor felnőttem! Nem voltál ott, amikor elkezdtem járni, amikor elballagtam az óvodából, amikor első napomat töltöttem az iskolában sőt még az általános iskolai ballagásomon se voltál ott. Feltudod ezt fogni, milyen rosszul esett ez nekem? És ezek után mondd azt, hogy gyerek vagyok! Tulajdonképpen szülők nélkül nőttem fel, de titeket ez soha sem érdekelt! - a magabiztos szónoklatom átcsapott sírásba. Nem sírtam még előtte, senki előtt nem sírtam még. Mindig az erős lány álarcot húztam magamra még akkor is, amikor legszívesebben kiszaladtam volna a világból fájdalmamban.

- Nem hiszek a fülemnek! Van valami különösebb oka, annak hogy az utóbbi két napban 360 fokos fordulatba változott meg a stílusod? Megjegyzem, elég rossz irányba.- szerény véleményem szerint fel se fogta azokat, amiket az előbb a fejéhez vágtam. Igazából hidegen hagyta a szörnyű gyerekkorom leírása a szemszögemből, ugyanis meggyőződése szerint nem lehetett rossz, mert mindent megkaptam... szerinte! De hol, kitől kaptam én a szeretetet és a gondoskodást?!

- Mi a fene folyik itt? Mi ez a ricsaj? - apa fáradt, gondterhelt feje jelent meg az ajtófélfának támaszkodva. Nem akartam vele is vitázni, elég volt anyuval. Ennek tudatában hátat fordítva a családi gondokba felsétáltam a szobámba. Magam után becsuktam a nyugodt, biztonságot jelentő szobám ajtaját és az ágyamhoz sétáltam. Szinte hátravágtam magam rajta, majd fáradt nyújtózkodtam addig míg a lábam le nem lógott az ágyvégéről.

Most nem akartam gondolkozni semmin, de akaratlanul is beugrott pár gondolat. Adam, apa, munka. Jézusom! Elfelejtettem megemlíteni Adam édesanyjának kirúgását, de talán most ennek még nem volt itt az ideje. Mindent a maga idejében!

4. fejezet ~ Harlem

- Apa, beszélnünk kell! Rögtön hívj, ha ráérsz! - idegesen hadartam el a mondanivalóm, de most is csak a hangpostának. 7 üzenetet hagytam neki, hogyha nem nagy megterhelés, akkor hívjon fel, de egyenlőre semmi. Meg fogok őrülni. Azóta is Adam családján jár az agyam. Jelenleg életem egy legnagyobb hülyeségét terveltem ki... most fel is vázolom nektek. Az iskola tanulóinak rendszerében biztos benne van Adam címe, amit a lehető leggyorsabban meg is kéne szereznem. Beszélni akarok vele. Igazából nem tudom miért, de tudnom kell hogy ő és a családja jól van-e. Nem tudom csak úgy félvállról venni ezt az egészet. Ebben is különbözöm a McGregor családtól. Ők mindig csak magukkal és a karrierükkel törődnek és csak simán átnéznek a rosszabb körülmények között élőkön. Én más vagyok, teljesen más. A szívemen viselem a sorsukat és ezt nem gúnyolódás vagy a szánalom miatt teszem. Ők is emberek, nekik is vannak jogaik. És kicsit úgy érzem, hogy nekik jobb mint nekem. Egy külső szemlélő nem érti, de elmagyarázom. A szegények pénzszűkében ugyan, de szerető családban nőnek fel, és vagyok én, aki gazdag és jómódú családba születtem, mégsem boldogan.
- Jó napot! Egy új diák lakcímét szeretném megtudni. - a titkárságon egy nővel találtam szembe magam, aki nem tűnt valami segítőkésznek, de azért megpróbáltam a lehetetlent.
- Rokona, barátja, ismerőse? - sorolta felhúzott szemöldökkel.
- Egyik sem! Osztálytárs. - mondtam kicsit megszeppenve.
- Neve? - ujjait a számítógép billentyűzete felett tartotta gépelésre készen állva.
- Adam... - gondolkozni kezdtem. Hiszen bemutatkozott, de mégsem emlékszem a vezetéknevére. A francba!
- Az iskolában rengeteg Adam van. - mondta flegmán és mással kezdett foglalkozni.
- Riveer! - kiabáltam, amikor végre beugrott. Hát persze, Riveer.
A titkárnő egy nagyot sóhajtva újra felém fordult és bepötyögte a nevet a gépbe.
- Tessék! - egy papírfecnit nyomott a kezembe. Rémülten olvastam végig. Adam New York egy külvárosi kerültében, pontosabban a Harlemi részén lakik. Ezt a terület a bandatagokról és a színes bőrűekről "nevezetes". Ez a hely, ahol kék és piros színű ruhát nem vehetsz fel, mert a a bandán belüli hovatartozásod jelképezi. Ezt az egyet megtanultam. Köszönés nélkül kiviharoztam a titkárságról és egyenesen hazamentem.

* * *

- Hova mész kisasszony? - érdeklődött anya, amikor meglátta, hogy a kezemben a bukósisakomat szorongatom.
 - El...majd este jövök. - rövid és tömör. Bravó Emma!
Magam mögött becsapva a bejáratóajtót a garázsba futottam és ott megpillantottam a fekete motorom. Nos, a legtöbb lányt nem érdeklik a motorok, de én imádom őket. A szőke hajamat a fejem tetejére kötöttem, majd óvatosan ráhúztam a koromfekete bukósisakot. Senki sem mondaná meg, hogy egy lány ül a motoron, ez tuti. Beindítottam a motort és élveztem a dübörgő hangokat. Gázt adtam és elindultam Harlem felé.
Fél óra döcögős út után megérkeztem a gettó széléhez. Bevallom útközben elgondolkoztam azon, hogy én megbolondultam vagy mindig is ilyen voltam?! Egy szőke,fehér bőrű lány a gettóban a négerek között... szép! Ahogy átléptem a választó "határt" befordultam egy utcába. Keskeny és egyenes volt. Mintha végtelen hosszú lett volna. Csak mentem és még mindig csak mentem. Soha véget nem érő motorozásnak tűnt, de egy pár ember áll meg tőlem kb. 10 méterre. A féket húzva a kerekek hangos csikorgással jelezték, meg szeretnék állni. Sikerült is, tőlük pár méterre a motorom megállt. Leállítottam. Négy férfi állt piros-kék ruhában. Bandatagok... a jellegzetes színű ruhák egyből elárulják őket. A sisakomat levettem és megráztam a fejem, így szőke hajam keskeny vállamra omlott. Mint a mesékben a hercegnőnek, csak annyi különbséggel, hogy őt a szőke herceg várja, engem meg négy bandatag. Hasonló.
- Emma te mi a fenét keresel itt? - Adam tűnt fel hirtelen az egyik ház verandáján. Megörültem, amikor megpillantottam.
- Téged kereslek! - mondtam és tudomást sem véve a bandatagokról, megfogtam a motort és feltoltam Adamék garázsa elé.
- Normális vagy? Ha nem jövök, akkor ezek bármire képesek lettek volna! Érted? Bármire! - kiabált. Mérges volt és aggódó - Miért jöttél?
- Tudnod kell, hogy én más vagyok, mint az apám! - a lehető legőszintébben mondtam, hiszen így gondolom.
- Tudnod kell - utánoz? Ha cinizmus, egoizmus, és bármely izmus végű szót hallasz, az mind egyenlő Adam Riveerrel - Tudnod kell, hogy tudom.- lágyan mondta ki, olyan simogató volt a hangja. Selymes, puha és ... úristen! Ébresztő Emma. Ez a srác, csak szórakozik veled.
- Akkor jó. Szia! - hadartam mint egy őrült és hátat fordítva távoztam.
- Ez minden? - tárta szét karjait kérdőn.
- Miért? Mire számítottál? - mondtam, majd a fejemre csúsztattam a biztonságot jelentő sisakot.
- Egy csókra.. minimum! - kacér vigyor jelent meg arcán...

3. fejezet - hobbi?!

Az óra tovább folytatódott komolyabb bonyodalmak nélkül. A tanárra figyelve, azért néha-néha lopva tekintettem Adam felé. Az ő tekintete is elég gyakran engem pásztázott, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Pedig elég feltűnően csinálta.
- Szánok egy rövid kis időt az órából, arra hogy mindenki szépen bemutatkozzon az új osztálytársnak! - vette le a szemüvegét Mrs.Gibson és gyorsan megtörölve azt vissza is vette. Bemutatkozás? Mit mondjak magamról? Az igazat vagy egy elferdített történetet, végül is mindegy, úgy is megtudja másoktól a "történetem".
Mindenki felállt egyesével és a lehető legtöbbet próbálták elmondani magukról -szűk egy perc alatt- egyenesen Adamnak címezve ezt a kis információt. Egyenesen a szemébe!
- Hahóó. Mrs. McGregor, maga jön! - lóbálta a kezét maga előtt a tanárnő. Elbambultam... nagyon. Fejben összeraktam egy sikeres, rövid történetet magamról, ami részben igaz és részben van egy kis szépítés is benne. Megköszörültem a torkom, egy gyors lendülettel hátra nyomtam a székem és felálltam. A tanáriasztal felé fordulva már majdnem beszédre nyitottam a számat, amikor Gibson jelzett a kezével, hogy nem neki kell bemutatkoznom, hanem a mellettem ülő srácnak. Tökéletes. Pedig már azt hittem, hogy megúszom ezt az apró részletet, de hát...
- A nevem Emma McGregor. A szüleimmel és húgommal, Jenniferrel élek - bizonytalanul és halkan kezdtem el a mondandómat. A szüleim nevét direkt kihagytam, hátha nem ismeri fel őket. Habár a vezetéknevemből már lehet valami sejtése a "származásomról". - Los Angelesben születtem lassan 19 éve - hoppá. Az LA-s részt lehet ki kellett volna hagynom, hiszen a New Yorkban élő gyerekek és emberek többsége itt is született, én viszont Los Angelesben. Még egy titok, amit jobb lett volna elhallgatnom, viszont már visszaszívni nem tudom - Hobbim igazából nincsen, otthonülő típus vagyok! - zártam le a tömör monológom. Ez is több, mint a semmi.
- A hobbid véletlenül nem a mértéktelen pénzszórás?! - szólt vissza Adam elég mogorva hangsúllyal. Mondhatnám úgy is, ledöbbentem! Ezek szerint gyorsan terjednek a pletykák és az információk. Körülbelül egy órája tartózkodik ebben az épületben és máris "ismer". A döbbent arckifejezésem helyét átvette a düh. Mérges voltam magamra, rá és mindenkire. Önelégülten mosolygott az orra alatt, mint aki élvezi hogy megalázhat és egy győzedelmes vigyorral a többiek tudtára is adja, hogy nyert. Megsemmisülve álltam és a fülemben visszhangzott a többiek gúnyos kacagása. Legszívesebben sírva rohantam volna ki a világból. Sokszor volt részem megaláztatásban, de ez most sokkal rosszabbul esett, mert egy olyan személy mondta, akiről azt hittem, hogy mást is lát bennem a gazdag és egoista lányom kívül. Tévedtem, de orbitálisan nagyot!
A könyvemet bedobtam a táskámba és villámgyorsan a padok között szlalomozva elhagytam a termet. Magam mögött becsukva a teremajtót, még hallottam a kémia tanár hangját, majd csend lett. Lassan kifújtam a magamban tartott felesleges levegőt és nagyot sóhajtva indultam el egy a folyósan magányosan álló szék felé. Leültem és kikerestem a mobilom. Egy új üzenet villogott a kijelzőn.

"Sajnálom kicsim, de a mai közös programunkat el kellene halasztani! Fontos fotózáson leszek. Puszillak Anyu! "

Jellemző rá. Állandóan a családi programokat töröljük el vagy tesszük át egy másik napra, mert a munka "fontosabb". Miért vannak nekem karrierista, munkamániás szüleim?! Ez életem egyik legpocsékabb napja és még csak ezután jön a neheze.

Kicsengettek. A diákok hangos zajt csapva rontottak ki a termekből. A csendes folyosó hirtelen megtelt élettel. A tanárok már kevésbé vidámabban hagyták el az órát. Megviseltnek tűntek, de látszott rajtuk, hogy valamelyes szinten ők is örömmel jöttek ma, szeptember 1-jén dolgozni. Az én osztályom utoljára szabadult ki a teremből Adammel az élen. Meglátva ezt azonnal összekaptam magam, a lehető leggyorsabban felálltam és feltűnés mentesen próbáltam elvegyülni a tömegben.

- Hé, szöszi! - megláttam tőlem nem messze egy kezet, ami a diák felett pont felém kalimpált.

- Mi bajod velem? - kérdeztem. Immár szemtől-szembe álltunk egymással. Nyugodt volt, teljesen nyugodt.

- Gaz-dag vagy! - szótagolva mondta. Mintha hülye lennék, akinek a szájába kell rágni mindent. Amilyen gyorsan megkedveltem, most annál gyorsabban kezdem megutálni.

- És? Nem is ismersz és máris ítélkezel felettem, sőt senki nem ismer! A pletykákat hallottad, a nevem tudod, de a történetem nem. Jó lenne ezt szem előtt tartanod! - felment bennem a pumpa.

- Ez nem igaz! Ismerem a családodat. Roger McGregor, az apád volt az anyám főnöke pontosan egy évig, amikor is kirúgta ok nélkül! A legtöbb lány hasonlít az apjára, gondolom ez veled is így van. - nézett végig rajtam - Felvállalom, szegények vagyunk... az apád miatt! - bökött egyet a mellkasomra. Megijedtem. Őszintén mondom, féltem tőle. És meglepődtem a története hallatán is. Elképzelhető ez apámról, általában nem érdekli mások anyagi helyzete, de akkor is ezt nem gondoltam volna róla.

Adamet kikerülve feldúltan tárcsáztam apám számát. Beszélnem kell vele! Nem lehet, hogy ismét miatta aláztak meg...

2. fejezet - A kémia és Mrs.Gibson

Kémia... első nap egyből a "kedvenc" tantárgyammal kezdődik. Hirtelen a kémia most másképpen fogalmazódik meg bennem. Az előbb incidens során, mintha a srác és köztem valami belső, kémiai dolog munkálkodott volna, de lehet hogy csak paranoiás vagyok?! Alig hallható léptekkel suhantam végig a folyóson. Velem ellentétben mindenki nyüzsgött. A lányok sikítozva ugráltak rég nem látott barátnőik, barátaik nyakába és a srácok is széles vigyorral pacsiztak össze a haverokkal.  Nem mondanám, hogy ez nem visel meg, hiszen teljesen kivagyok már magától a látványtól is. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha csak simán Emma lennék és még csak a McGregor famíliához közöm se lenne. Talán akkor nem néznének rám furán, nem használnának velem szemben valami más hangsúlyt és talán... talán lennének barátaim. De azt hiszem túl sok a feltételes mód. Kár gondolkodni azon, hogy "mi lenne ha...", mert nem tudom, nem tudhatom! Ezt az életet kaptam, és lassan be kell lássam, ezen nem tudok változtatni. Szeretnék, de akár hogy igyekszem, nem tudok.
Az osztályterembe belépve az összes szempár rám szegeződött. Mindenki abbahagyta a beszédet, a dobálózást vagy esetleg a másik szekálását. A szívem a torkomban dobott és ezt a közelemben lévők észlelhették is a nagy csöndben. Megszeppent kislányként koptattam a küszöböt és képtelen voltam tovább siklani felette. Egy érzés hatalmába kerített. Ha átlépem újra ezt a küszöböt, akkor rengeteg gondot kapok a nyakamba. Ha viszont nem, akkor gyáva nyúlként rohanok a magántanuló énem felé, ezt pedig nem akarom!
Összegyűjtöttem a kevés kis bátorságom és átléptem azt a bizonyos választó pontot... ráadásul előre fele. Az osztály kellemesen otthonos és meleg volt. Áradt belőle a jókedv. A nyári napsugarak gondoskodóan simogatták a padok tiszta tetejét. Minden olyan volt, mint tavaly, ahogy itt hagytuk. Ezt onnan tudom, hogy az első padban még mindig ott volt az a - három hónapja még friss - hamburger, ami mára már rothadó szagot bocsájt ki. Az utolsó pad felé indultam. Kettesével ültünk a padokban, ezzel nagy kiváltságot tudhatunk magunkénak, mivel mindenhol egyszemélyes, kicsi asztalkák vannak. Igaz ennek én nem használtam még ki az előnyét, három éve egyedül öregbítem a drága padom hírnevét.
Becsöngettek, így Mrs. Gibson is befáradt a terembe és gondterhelten, a fejét fogva leült a tanáriasztalhoz. Pedig még csak ez az első órája velünk... mi lesz még később?!
- Felhívnám a kedves 11.A osztály figyelmét arra, hogy a pszichiátrián jelenleg nincs szabad szoba köszönhetően a sok "gyereknek", szóval szeretném ezt a tanévet túlélni komolyabb idegösszeomlások nélkül! Remélem érhető voltam! - lazán az orrnyergére tolta a 80-as évekre emlékeztető fekete szemüvegét és fenyegetően fürkészte az egész osztályt - Most pedig mindenki kinyitja a tankönyvet. Gyorsan, gyorsan! - kapkodva csapta össze tenyereit.
Végig néztem a kémia könyv érdekes kékes árnyalatú borítóján és rájöttem, hogy kívülről elég szép, de ami benne van az borzalmas. Soha nem értettem a reál és természettudományi tantárgyakhoz, ez nem az én pályám!
- Áh... Mr. Riveer örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. - mondta Gibson és az ajtó felé fordult - Emberek! Ő itt az új osztálytársuk Adam Riveer - mutatott végig a srácon. Nekem háttal állt, de nagyon is ismerős volt - Nem szép dolog egyből az első itt töltött napján elkésni, nem gondolja? - úgy tett a tanárnő mintha választ várna, de igazából nem várt. Ezt kijelentésnek szánta, csak ő elég furán szokta kifejezi magát.
- Elnézést hölgyem! - mosolyogva, de egy kicsit hencegve bocsánatot kért. Ajaj, még nem ismeri Mrs. Gibsont!
- Foglaljon helyet. Mondjuk... hogy... Mrs. McGregor mellett! - gondolkozott kicsit, mintha sok választása lett volna, de nem volt. 33-an vagyunk és 34 szék van az osztályban. Tehát egy szabad... pont mellettem.
- Újra egymásba botlunk?! - kérdezte a srác mikor már Gibson hallótávolságon kívül volt. A füzetbe írtam a leckét, így nem tudtam közelebbről szemügyre venni és nem is értettem mire céloz. Arról már nem is beszélve, mennyire meglepődtem, hogy hozzám szólt. Az utolsó betűt is bevésve végre felemeltem a fejem és megláttam... őt! Szemei immár barnán csillogtak. A srác a folyosóról! Felvillant az a bizonyos lámpa a fejembe. Ő neki mentem neki. Innentől már mindent értek.
- Véletlen volt és ez is az. - mondtam neki és a kezem köztünk ide-oda járt. Arra céloztam, hogy ez merő véletlen, hogy reggel összementünk, pont osztálytársak vagyunk és ráadásul még padtársak is. VÉLETLEN!

1. fejezet - Miss Tökély!

- Mi lenne az? - kérdeztem meglepetten. Mi nem szoktunk csak úgy leülni és beszélgetni, pedig az lenne a normális anya-lánya kapcsolat. Ő se kezdeményezte soha és én így teljesen átsiklottam e felett.
- Beszéltem az igazgatóval és arra a megegyezésre jutottunk, hogy szeretnénk ha magántanuló lennél! - mondta a lehető legsemlegesebb arckifejezéssel ami csak létezik. Örülök, hogy helyettem akarnak dönteni!
- Miért is jó ez nekem? - kérdeztem egy kis cinikussággal meghintve.
- Nincsenek barátaid, a hátad mögött sugdolóznak és ha kapsz egy jó jegyet, akkor egyből a tanárikar lefizetéséről kezdenek pletykálni! Szeretnéd, hogy folytassam vagy ennyi bőven elég? - az ujjain számolva sorolta fel a magántanulmányaim mellett álló érveket. Tudom, még százat lehetne felsorolni, de ebbe igazán nekem is van beleszólásom!
- Ez mind szép és jó, de nem gondolod, hogy ezt én sokkal jobban tudom, mint te? Hiszen én élem át ezeket és nézz végig rajtam... még élek, nem haltam bele! Nem fogok másoknak örömet szerezni azzal, hogy nem járok be iskolába! Ezzel csak azt fogom elérni, hogy még többen beszélnek rólam és a családunkról! Inkább szeretnék láthatatlan maradni, aki csak akkor felel, ha kérdezik! - hát ez elég jól is menne, hiszen nem nagyon szólnak hozzám, vagy ha mégis, akkor csak azért hogy menjek arrébb vagy ehhez hasonlók!
- Igazad van! De nem tudod, hogy ezzel mekkora terhet cipelsz magaddal! - teljesen tárgyilagosan beszélt, mintha nem a lánya ülne vele szemben, hanem egy modell akinek el kell magyaráznia, hogy amit csinál az messze áll a jótól.
- Anya! 7 éves korom óta ezt a "terhet" cipelem, csak ez a te figyelmedet valahogy elkerülte! Azért harcolok, hogy normális életem legyen legalább az iskolában, de ti ebben csak hátráltattok! Limuzin hoz és visz a suliba, külön kaját hozzatok nekem uzsonnára és minden reggel egy stylist választja ki a ruhámat. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok?! Én csak normális életet szeretnék élni! - kész vége. Itt telt be a pohár! 2 perc alatt 13 év haragját zúdítottam anyura.
- Gondolkozz el azon, amit mondtál! Más örülne, ha ilyen élete lenne! - felhúztam, de nagyon! Mély levegőt vett és próbált higgadtságot sugallani, majd felállt és a konyha felé vette az irányt.
- De én nem más vagyok! Én vagyok a lányod! - kiabáltam utána. Reméltem hogy visszajön és nyugodtan megbeszéljük a dolgokat, de nem tette. Inkább felhívta az egyik modellt és a következő fotózásról kezdett tárgyalni vele. Hangja selymes volt és kedves. Velem miért nem tud így beszélni? Miért nem tudja megérteni, hogy én nem ilyen életre vágyok?!

*másnap*

- Szia Jen! - már korán reggel a húgom utánozhatatlan mosolya ragyogta be a napom! Anyu és apu már rég elmentek vagyis a hűtőre ragasztott fecnik erről tanúskodtak.  Gyorsan megpusziltam Jent, felhúztam a cipőm és elindultam az iskolába mielőtt a limuzin megérkezne. Nem akarok már az első nap feltűnést kelteni, vagyis mindegy mivel mindenki tudja hogy ki vagyok! Láthatatlan! Csak ez jár a fejemben. Se limuzin, se kirívó, méreg drága ruha, se smink. Csak egy egyszerű bézs színű szoknya és egy egyszerű fehér ing! Gyalog indultam neki a kb. 20 perces sétának. Az utcán alig voltak, csak egy páran rohantak az iskolabuszhoz vagy a barátaikat várva álltak a házuk előtt. Barátok... soha nem tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy barátság. Egy barát, akivel mindent megbeszélhetsz, aki mindig kiáll melletted és aki segít, ha bajba kerülsz! Azt hiszem ez a legszebb dolog, amit az élet adhat és ami nekem nincs!
- Na... megjött Miss Tökély! - az iskolába érve összefutottam Rebecca K. Parkerrel. Ennél rosszabb már nem is lehet! Ő az, aki valamilyen oknál fogva állandóan piszkál. Mások elmondása szerint csak irigy rám és az életemre, pedig ha tudná a igazságot...
A fülem mellett elengedve a beszólását tovább lépkedtem a komor iskolafolyóson és az osztálytermem felé tartottam. Teljesen elkalandoztam a gondolataimban, csak arra eszméltem fel, hogy valakinek neki mentem!
- Hé... vigyázz már! - szóltam rá a srácra kicsit hangosabban. Majd legszívesebben visszaszívtam volna az egészet. Tekintetét rám emelte. Szemei vörösen csillogtak... talán a dühtől.
- Ooo. elnézést Felség, legközelebb jobban vigyázok! - nevetett lenézően! Teljesen megsemmisültem! Már az első nap megaláznak. Nem ismerem a fiút, de volt benne valami fura. Rejtélyes, titokzatos tekintete érdekes volt! Felébredve az "álomból" csak vetettem rá egy utolsó pillantást és szó nélkül elsétáltam. Még mindig előttem van a tekintete. Ahogy rám nézett, mintha tudná, más van a csinos külsőm alatt, mintha a porcikáim közé látott volna! Mert ez valóban igaz, ugyanis a gazdag, mogorva külső egy barátságos, életvidám lányt takar!

*Prológus

- 3 emelet, 15 háló és 3 fürdőszoba! - olvasta hangosan apu a hirdetést. Mindig ezzel foglalkozik... lakást keres, de nem tudom minek?! - Figyelsz te rám egyáltalán? - rácsapott az üvegasztalra, ami meg is remegett elég rendesen.
- Igen, figyelek! Csak nem értem miért nézel megint lakást?! - óvatosan magam felé fordítottam a laptopját és szemügyre vettem a kiszemelt "lakást". Egy palota volt, ráadásul nem is kicsi!
- Befektetés, tudod sokkal biztonságosabb ingatlanba "tartani" a pénzt, mint hogy itthon a lakásban vagy bankban őrizzem! - magyarázta okoskodva. Próbáltam olyan fejet vágni, mint akit nagyon is érdekel ez az egész hol is tartjuk a pénzünket, de nem nagyon ment. Észre is vette. Egy "látom nem érted" pillantással ismét maga elé vette a laptopot és újra belemerült a keresésbe. Jellemző... Ennél tovább még soha nem beszélgettünk! Mindig egy "Szia! Milyen napod volt?"-ra fussa csak, de már megszoktam! Felkaptam egy almát a konyhapultról és azt dobálva elsétáltam a mélyen keresgélő apám mellől. Holnap Szeptember első napja lesz. Röviden és tömören... iskola! Vége a nyárnak. Ezt egyes diákok katasztrófa ként élik meg, mások pedig izgatottan vetik bele magukat az újabb tanévbe. Azt hiszem én az első csoportot erősítem. Egyáltalán nem azért, mert visszasírom a nyári bulikat és a semmittevést, hanem azért mert nincs okom örülni! A nevem Emma McGregor, 19 éves vagyok. A vezetéknevem hallatán mindenkinek Roger McGregor jut eszébe, a híres bankár, a gazdag férfi és a szerető apa. Igen... ő az apám! A legtöbben kiugranak a bőrükből, ha találkozhatnak vele, én pedig örülök ha naponta 5 percet beszélhetek vele. Elena McGregor az édesanyám, ő fényképész. Fiatal volt, amikor apuval találkozott. Elmondásuk szerint szerelem volt első látásra. Házasság, gyerekek és karrier. Mind a hárommal büszkélkedhetnek! Van egy gyönyörű húgom, Jennifer. Az én drága Jennym 4 éves! Ő még nem érti anyuék miért vannak keveset itthon, de próbálom elterelni a kis figyelmét erről! Neki a legjobb. Nem kell a vakuk kereszttűzében élnie, de majd eljön az a pillanat is amikor őt is bemutatják a nagyközönségnek. Ettől féltem Jent. Nem szabadna még ebbe belecsöppennie. Visszatérve az életemre... Barátaim nincsenek. Igazából megértem őket. Azt hiszik, hogy egy gazdag liba vagyok, akit csak a pénz érdekel, de ez messze áll az igazságtól! A pénz nem minden és ezt én tudom a legjobban! Oké, mindenem megvan, majdnem mindenem! A érzelmek, a szeretet mindig hiányzott az életemből.
- Sziasztok! Megjöttem! - kiabált be anyu. A Chanel méreg drága kabátját kigombolva lépkedett be a nappaliba - Kicsim van egy kis gond! - fordult hozzám aggódva.