4. fejezet ~ Harlem

- Apa, beszélnünk kell! Rögtön hívj, ha ráérsz! - idegesen hadartam el a mondanivalóm, de most is csak a hangpostának. 7 üzenetet hagytam neki, hogyha nem nagy megterhelés, akkor hívjon fel, de egyenlőre semmi. Meg fogok őrülni. Azóta is Adam családján jár az agyam. Jelenleg életem egy legnagyobb hülyeségét terveltem ki... most fel is vázolom nektek. Az iskola tanulóinak rendszerében biztos benne van Adam címe, amit a lehető leggyorsabban meg is kéne szereznem. Beszélni akarok vele. Igazából nem tudom miért, de tudnom kell hogy ő és a családja jól van-e. Nem tudom csak úgy félvállról venni ezt az egészet. Ebben is különbözöm a McGregor családtól. Ők mindig csak magukkal és a karrierükkel törődnek és csak simán átnéznek a rosszabb körülmények között élőkön. Én más vagyok, teljesen más. A szívemen viselem a sorsukat és ezt nem gúnyolódás vagy a szánalom miatt teszem. Ők is emberek, nekik is vannak jogaik. És kicsit úgy érzem, hogy nekik jobb mint nekem. Egy külső szemlélő nem érti, de elmagyarázom. A szegények pénzszűkében ugyan, de szerető családban nőnek fel, és vagyok én, aki gazdag és jómódú családba születtem, mégsem boldogan.
- Jó napot! Egy új diák lakcímét szeretném megtudni. - a titkárságon egy nővel találtam szembe magam, aki nem tűnt valami segítőkésznek, de azért megpróbáltam a lehetetlent.
- Rokona, barátja, ismerőse? - sorolta felhúzott szemöldökkel.
- Egyik sem! Osztálytárs. - mondtam kicsit megszeppenve.
- Neve? - ujjait a számítógép billentyűzete felett tartotta gépelésre készen állva.
- Adam... - gondolkozni kezdtem. Hiszen bemutatkozott, de mégsem emlékszem a vezetéknevére. A francba!
- Az iskolában rengeteg Adam van. - mondta flegmán és mással kezdett foglalkozni.
- Riveer! - kiabáltam, amikor végre beugrott. Hát persze, Riveer.
A titkárnő egy nagyot sóhajtva újra felém fordult és bepötyögte a nevet a gépbe.
- Tessék! - egy papírfecnit nyomott a kezembe. Rémülten olvastam végig. Adam New York egy külvárosi kerültében, pontosabban a Harlemi részén lakik. Ezt a terület a bandatagokról és a színes bőrűekről "nevezetes". Ez a hely, ahol kék és piros színű ruhát nem vehetsz fel, mert a a bandán belüli hovatartozásod jelképezi. Ezt az egyet megtanultam. Köszönés nélkül kiviharoztam a titkárságról és egyenesen hazamentem.

* * *

- Hova mész kisasszony? - érdeklődött anya, amikor meglátta, hogy a kezemben a bukósisakomat szorongatom.
 - El...majd este jövök. - rövid és tömör. Bravó Emma!
Magam mögött becsapva a bejáratóajtót a garázsba futottam és ott megpillantottam a fekete motorom. Nos, a legtöbb lányt nem érdeklik a motorok, de én imádom őket. A szőke hajamat a fejem tetejére kötöttem, majd óvatosan ráhúztam a koromfekete bukósisakot. Senki sem mondaná meg, hogy egy lány ül a motoron, ez tuti. Beindítottam a motort és élveztem a dübörgő hangokat. Gázt adtam és elindultam Harlem felé.
Fél óra döcögős út után megérkeztem a gettó széléhez. Bevallom útközben elgondolkoztam azon, hogy én megbolondultam vagy mindig is ilyen voltam?! Egy szőke,fehér bőrű lány a gettóban a négerek között... szép! Ahogy átléptem a választó "határt" befordultam egy utcába. Keskeny és egyenes volt. Mintha végtelen hosszú lett volna. Csak mentem és még mindig csak mentem. Soha véget nem érő motorozásnak tűnt, de egy pár ember áll meg tőlem kb. 10 méterre. A féket húzva a kerekek hangos csikorgással jelezték, meg szeretnék állni. Sikerült is, tőlük pár méterre a motorom megállt. Leállítottam. Négy férfi állt piros-kék ruhában. Bandatagok... a jellegzetes színű ruhák egyből elárulják őket. A sisakomat levettem és megráztam a fejem, így szőke hajam keskeny vállamra omlott. Mint a mesékben a hercegnőnek, csak annyi különbséggel, hogy őt a szőke herceg várja, engem meg négy bandatag. Hasonló.
- Emma te mi a fenét keresel itt? - Adam tűnt fel hirtelen az egyik ház verandáján. Megörültem, amikor megpillantottam.
- Téged kereslek! - mondtam és tudomást sem véve a bandatagokról, megfogtam a motort és feltoltam Adamék garázsa elé.
- Normális vagy? Ha nem jövök, akkor ezek bármire képesek lettek volna! Érted? Bármire! - kiabált. Mérges volt és aggódó - Miért jöttél?
- Tudnod kell, hogy én más vagyok, mint az apám! - a lehető legőszintébben mondtam, hiszen így gondolom.
- Tudnod kell - utánoz? Ha cinizmus, egoizmus, és bármely izmus végű szót hallasz, az mind egyenlő Adam Riveerrel - Tudnod kell, hogy tudom.- lágyan mondta ki, olyan simogató volt a hangja. Selymes, puha és ... úristen! Ébresztő Emma. Ez a srác, csak szórakozik veled.
- Akkor jó. Szia! - hadartam mint egy őrült és hátat fordítva távoztam.
- Ez minden? - tárta szét karjait kérdőn.
- Miért? Mire számítottál? - mondtam, majd a fejemre csúsztattam a biztonságot jelentő sisakot.
- Egy csókra.. minimum! - kacér vigyor jelent meg arcán...