7. fejezet - A szavak csatája

- Nem szeretnék indiszkrét lenni, de miért rohantuk így el? - kérdezte rémülten Barbara, amikor már egy zebra előtt állva vártuk, hogy zöldet kapjunk és végre átjuthassunk a túloldalra.
- Az a srác.... szóval - makogva kezdtem magyarázkodni. Szerencsémre a lámpa éppen váltott, így szabad utat kaptunk a New York-i kocsirengetegben.
- Nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd, de tudd, hogy én szívesen meghallgatlak, ha valami gond van! - kedvesen megsimogatta a vállam. Mekkora mázlista vagyok, hogy összefutottam ezzel a lánnyal. Talán egy barátság van kibontakozóban, az első barátságom. Nos, a pasik terén kevésbé vagyok ilyen szerencsés. Az előbbi incidens valóban remekül tükrözi eme rossz tulajdonságom igazát. Senki sem lehet egyszerre mindenben jó!
- Most nem mondom el, de ígérem, hogy később megosztom veled! Persze ha csak én is többet megtudok erről az egészről. - mosolyogva adtam tudtára, igazából én sem tudom mi történik körülöttem, de gőzerővel dolgozom azon, hogy mindent tisztán lássak - Már megakartam kérdezni, de nem volt lehetőségem. Felvettek valamelyik helyi iskolába vagy már nem tanulsz? - érdeklődtem, majd a kezemmel óvatosan jobbra mutattam, jelezve azt, hogy arra kívánunk menni. Bólintott, megvárta míg átérünk egy újabb átkelőhelyen és összeszedve gondolatait megválaszolta kérdésem.
- Mivel 18 éves vagyok, ezért még tanulok és a szüleim kinéztek egy remek iskolát, de még nem volt időm megnézni. - válaszolta. Gondolkodásba estem. 18 éves, akkor valószínűleg most fog végezni a gimnáziumba.
- És te? - kíváncsi tekintete az enyémet kereste. Kicsit hezitáltam, hogy elmondjam-e neki a régóta féltve őrzött titkom?! Bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben a sok megalázás miatt. Úgymond, egy falat húztam magam köré, amit nagyon nehéz lerombolni. Talán még senkinek nem sikerült, de most itt van Barbara, akinek esélye van erre a romboló szerepre. Vicces, hiszen alig ismerem, de valami azt sugallja, bízzak benne.
- Jelenleg harmadikos vagyok, ami ugye egyáltalán nem szokatlan, de az már nem hétköznapi, hogy 19 évesen. - kis döbbenet futott át az arcán, de alig lehetett észrevenni. Nem egy szívbajos lány, az egyszer biztos - Los Angelesben születtem és ott is laktam egészen 10.-es koromig. Ekkor költöztünk New Yorkba. LA-ben már elvégeztem a gimnázium első két évét ugyebár, de ezt a mostani iskolában figyelmen kívül hagyták, ezért előröl kellett kezdenem az egész középiskolai tanulmányaimat - egy kisebb mesélésbe mentem át, de őt ezt nem zavarta. Csöndesen végig hallgatott. A reakcióját figyeltem.
- Ez kicsit fura, de nem rossz értelemben, vagyis engem nem zavar. - úgy látszik nem változott meg rólam a véleménye.
Amikor már kifogytunk a beszédtémákból, csak némán sétáltunk egymás mellett. A zavartalan sétát a telefonom csörgése zavarta meg. Kihalásztam a szűk farmerem zsebéből. Egy új üzenet.

"Emma beszélnünk kell veled. Azonnal gyere haza! A & A"

- Barbara sajnálom, mennem kell! Majd hívlak és még egyszer bocsánat! Szia! - gyorsan megöleltem és meg se vártam mit reagál. A telefonom zsebre vágtam és sietős léptekkel indultam hazafelé.

Egész úton az járt a fejemben, hogy mit akarnak. Már többször is említettem, hogy a szüleimmel nem szoktam beszélgetni, még külön-külön se, nem hogy mindkettőjükkel egyszerre. A többesszám használata és az üzenet végi aláírás arra utal, hogy mindketten otthon várnak. Gond van, nagyon nagy gond!

- Nappali! - kiabálta anya, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását. Mély levegőt vettem és készen álltam egy újabb vitára. Mostanában elég gyakran vitatkozunk, ami nálunk nem megszokott, de most kezd rendszeressé válni.

- Sziasztok! - üdvözöltem őket. A nappaliban ültek egymás mellett a fehér bőr kanapén. Előttük egy üvegasztal, annak a másik oldalán pedig egy szintén bőrből készült fehér egyszemélyes fotel. Apa a fotel felé biccentett fejével. Célzásnak vettem, hiszen annak is szánta, így kényelmesen leültem. 

- Merre jártál? - na most van gond. Anya első kérdése kiverte a biztosítékot. Tudják, vagy ha nem is tudják, akkor sejtik, hogy ma nem éppen az iskolában voltam. De lehet, hogy csak tényleg érdekli őket, hogy mi van velem, bár ennek kicsi a valószínűsége, de akkor is!

- Iskolában. - mondtam bizonytalanul, majd krákogtam egyet és próbáltam összeszedni magam.

- Nos, az igazgatónő felhívott ma, hogy te kisasszony nem voltál bent órákon, de még az iskola közelében sem jártál! Megmagyaráznád miért? Miért van veled mostanában ennyi gond? Mi történt e csekély két napban, ami miatt ekkorát fordult veled a világ? Mi? - apa felemelt hanggal vont kérdőre. Szinte kiabált. A fülem csengett a Miértektől.

- Tudod mit? Nem kell most válaszolnod most. Menj fel a szobádba és holnap megbeszéljük, most el kell mennem egy fotózásra. De nehogy azt hidd, hogy megúsztad! - anya a telefonját nyomogatta, apa pedig a laptopja után kutatott. Jellemző! Végig néztem rajtuk, majd felálltam és felmentem a szobámba.

* * *

Reggel van. Egy újabb nap a pokolban. Durván hangzik, de higgyétek el, az is. A tegnapi  vitának nem mondható dolog után -ugyanis ők beszéltek, én hallgattam és ez nem mondható igazi vitának- anyáék elmentek dolgozni, én pedig felvonultam a szobámba. Kiakartam kapcsolni a folyton pörgő agyam, ezért zenét hallgattam. Gyorsan eltelt a délutánom, sőt az estém is. Kilenc körül már aludtam is, teljesen ki voltam merülve. Most itt vagyok, reggel van és energiával megpakolva készülök az iskolába. Az energia energiát jelent, nem kedvet!

Magamon is túlteljesítettem a reggeli készülődésnél. Fél óra alatt "harci felszerelésben" pompázva indultam el. Gyalog mentem, mint ahogy mostanában mindig. A suliba érve próbáltam észrevétlenül belopózni a biológia terembe és igazán büszke voltam magamra, mert sikerült. Még a portás sem kívánt jó reggeltet, mivel nem vett észre. Gyors voltam és "láthatatlan".

Körülbelül tíz perccel később - miután elfoglaltam a helyem - megjelent Adam. Egy sármos mosollyal ajándékozott meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen eszméletlenül jól néz ki, de nehéz volt nem észrevenni, sőt lehetetlen! Pechemre elkezdődött az óra. Mr. Jepsen, a biológia tanárunk szokatlan jó kedvvel jött be órára.

- Tegnap elég tapintatlan voltál. - Adam suttogva kezdett beszélni hozzám, közben próbált koncentrálni arra, amit a tanár a táblára vésett.

- Miért? - fél pillanatra felé pillantottam, majd elkapva tekintetem folytattam, azt amit írni kellett.

- Csak úgy búcsú nélkül ott hagytál. Csúnya dolog volt! - szomorú, megbántott fejet vágott. Lerakta tollát, összekulcsolta kezeit és szempilláit rebegtetve az arcomat fürkészte.

- Ooo Adam, annyira sajnálom! - kezdtem megjátszani magam és olyan hangsúlyt használtam, ami már gúnyolásnak számított - Legközelebb nem felejtem el megcsókolni a kezed! - mondtam még mindig színészkedve, de a végét már sikerült elröhögnöm.

- Gonosz! - vágta a fejemhez.

- Bunkó! - vágtam vissza.

- Gazdag apja-lánya! - összehasonlított apámmal, ami nem igazán zavart. Sokszor kapom meg ezt, már megszoktam.

- Önelégült, beképzelt, egoista! - mondtam, majd teljesen vele szembe fordultam és összeráncolt homlokkal ingerülten néztem rá.

- Khmm! Mrs. McGregor és Mr. Riveer! Biológia tanár vagyok, tehát nem vállalok párterápiát! Remélem megértik, de ajánlom az egyik ismerősöm, ő párterapeuta. Ha bármi gondjuk van, akkor keressék fel! - mondta mérgesen a tanár. Az egész osztály hangos nevetésben tört ki. Ezt megkaptuk. Most komolyan azt hiszik, hogy én és Adam... szóval, hogy járunk?!

- De mi nem - próbáltam tiltakozni, de Adam befogta a számat. Sármosan kacsintott egyet és írni kezdte az órai anyagot. Megsemmisültem, azt hiszem most vett le igazán a lábamról...