5. fejezet - Felnőttem, csak nélkületek!

- Adam, Adam. Szőke vagyok, nem hülye! - mondtam majd végleg befejezve a beszélgetésünket felültem a fekete csodára és nyugodtságot sugározva leléptem onnan. Mit is képzel ő magáról? Egy napja sincs, hogy ismerem, de ő már egyből valami könnyen megkapható lánynak néz. Kedveltem... múlt időben! Az első találkozásunkkor megijedtem tőle. Pontosabban attól, ahogy rám nézett. Akkor azt hittem tudja, hogy több vagyok egy gazdag csajszinál,de tévedtem. Ő is csak azt látja benned, Emma McGregort. Akinek igazából olyan pocsék élete van, hogy aki szeretne most cserélni vele két nap után sírva menekülne vissza a saját nyugodt életébe. Megérteném. Borzalmas!
Délután pontosan fél négy van. Nem volt kedvem hazamenni, inkább egy csendes parkba fordultam be. Felfigyeltem egy magányosan álló padra és elindultam felé, leültem és becsuktam a szemem. Madár csicsergés, gyerekzsivaj, vízcsobogás, egyszóval ez maga a paradicsom. A Nap szinte égette fedetlen alkarom. Ez ugyan szokatlan szeptember elején, de egyáltalán nincs ellenemre.
"És képzeld el, annyira jól néz ki! Nagyon kedves és és és... szerelemes vagyok!" - skandálta az előttem elhaladó lány a másiknak. Barátnők, süt róluk az összhang és az egyetértés. Bárcsak nekem is lenne valaki, akivel megoszthatnám az Adammel történteket. Akivel egy popcorn mellett átrághatnánk magunkat ezen a kilátástalanak tűnő dolgon. De sajnos nincs senki!
- Szia! Leülhetek? - egy bájos hangú lány zavarta meg elmélkedésemet, ezzel vissza is rángatott a valóságba, ami számomra szörnyű.
- Ühm! - kinyögtem egy szót, amit igennek szántam és úgy tűnt megértette, leült. Kicsit félszemmel végig nézett rajtam és egy apró vigyor hagyta el ajkait. Felismert, száz százalék.
- Tudnál nekem segíteni, most költöztünk ide a családommal? - reménykedve kérte a segítségem. Elveszettnek nézett ki, olyan sebezhetőnek.
- Miben tudok neked segíteni? - kedves és lényegre törő voltam. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért engem szúrt ki? Miért pont én?
- Nem ismerek senkit itt és igazából magáról New Yorkról se tudok sok mindent, szóval... - kérlelés csillant fel a szemében. Segítség kell neki, és én ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Értem. Leírom a telefonszámom, ha ráérsz vagy szükséged van valamire, akkor hívj és segítek, vagy akár körbe is vezetlek! - mondtam félig a táskában papír után kutatva. Miután leírtam a telefonszámom és felé nyújtottam. Megfogta a másik végét és elakarta venni, de a kezem nem engedett a szorításából. Vajon jól cselekszem? Nem ismerem és mégis megadom a számom és felajánlom a segítségem. Sok ember használt már ki, ezért óvatos szoktam lenni, de most egyáltalán nem érzem fenyegetve magam. Egy ártatlan, kedves lány, akinek egyenlőre én vagyok az egyetlen New Yorki ismerőse. Végül is bűnt nem követek el.
Furán nézett rám, majd a kezemre, ami még mindig a fehér cetlit szorongatta. Amikor már elakarta engedni és kezdte feladni a "harcot", hirtelen elengedtem. A francba már a paranoiával! Nem lehet minden emberben keresni a rosszat.
- Nagyon szépen köszönöm! Majd hívlak. További szép napot! - egy nagyobb lendülettel felállt és elköszönt. Én is így tettem. Megvártam míg a testének körvonala eltűnik a távolban, ezután pedig én is elindultam, most már haza.

* * *

- Emma McGregor! Éppen ideje már, hogy hazajöttél! - anya "tárt karokkal" várt a nappaliban. Azt hiszem túl durván szóltam ma vissza. Soha nem beszéltem még így vele, igazából nem is szoktunk beszélgetni!

- Elnézést, fontos dolgom volt. - egy szóval felvázoltam neki a mai kirohanásom okát. "Fontos dolgom volt/van" Istenem, mennyit hallom én ezt a szüleimtől kifogásképp. Ők is mindig ennyivel rendezik le a családi ügyeket és most én is így szerettem volna. El is indultam a szobám felé, az emelet, azt hittem ezzel elsimítottuk a problémákat, de megállított.

- Ez nem elég indok arra, hogy nem mondtad hová mész és merre leszel. Gyerek vagy még! - súlyos szavakkal kezdett dobálózni. Gyerek? Én?
- Nem vagyok gyerek! Te ezt azért nem vetted még észre, mert nem voltál ott amikor felnőttem! Nem voltál ott, amikor elkezdtem járni, amikor elballagtam az óvodából, amikor első napomat töltöttem az iskolában sőt még az általános iskolai ballagásomon se voltál ott. Feltudod ezt fogni, milyen rosszul esett ez nekem? És ezek után mondd azt, hogy gyerek vagyok! Tulajdonképpen szülők nélkül nőttem fel, de titeket ez soha sem érdekelt! - a magabiztos szónoklatom átcsapott sírásba. Nem sírtam még előtte, senki előtt nem sírtam még. Mindig az erős lány álarcot húztam magamra még akkor is, amikor legszívesebben kiszaladtam volna a világból fájdalmamban.

- Nem hiszek a fülemnek! Van valami különösebb oka, annak hogy az utóbbi két napban 360 fokos fordulatba változott meg a stílusod? Megjegyzem, elég rossz irányba.- szerény véleményem szerint fel se fogta azokat, amiket az előbb a fejéhez vágtam. Igazából hidegen hagyta a szörnyű gyerekkorom leírása a szemszögemből, ugyanis meggyőződése szerint nem lehetett rossz, mert mindent megkaptam... szerinte! De hol, kitől kaptam én a szeretetet és a gondoskodást?!

- Mi a fene folyik itt? Mi ez a ricsaj? - apa fáradt, gondterhelt feje jelent meg az ajtófélfának támaszkodva. Nem akartam vele is vitázni, elég volt anyuval. Ennek tudatában hátat fordítva a családi gondokba felsétáltam a szobámba. Magam után becsuktam a nyugodt, biztonságot jelentő szobám ajtaját és az ágyamhoz sétáltam. Szinte hátravágtam magam rajta, majd fáradt nyújtózkodtam addig míg a lábam le nem lógott az ágyvégéről.

Most nem akartam gondolkozni semmin, de akaratlanul is beugrott pár gondolat. Adam, apa, munka. Jézusom! Elfelejtettem megemlíteni Adam édesanyjának kirúgását, de talán most ennek még nem volt itt az ideje. Mindent a maga idejében!