1. fejezet - Miss Tökély!

- Mi lenne az? - kérdeztem meglepetten. Mi nem szoktunk csak úgy leülni és beszélgetni, pedig az lenne a normális anya-lánya kapcsolat. Ő se kezdeményezte soha és én így teljesen átsiklottam e felett.
- Beszéltem az igazgatóval és arra a megegyezésre jutottunk, hogy szeretnénk ha magántanuló lennél! - mondta a lehető legsemlegesebb arckifejezéssel ami csak létezik. Örülök, hogy helyettem akarnak dönteni!
- Miért is jó ez nekem? - kérdeztem egy kis cinikussággal meghintve.
- Nincsenek barátaid, a hátad mögött sugdolóznak és ha kapsz egy jó jegyet, akkor egyből a tanárikar lefizetéséről kezdenek pletykálni! Szeretnéd, hogy folytassam vagy ennyi bőven elég? - az ujjain számolva sorolta fel a magántanulmányaim mellett álló érveket. Tudom, még százat lehetne felsorolni, de ebbe igazán nekem is van beleszólásom!
- Ez mind szép és jó, de nem gondolod, hogy ezt én sokkal jobban tudom, mint te? Hiszen én élem át ezeket és nézz végig rajtam... még élek, nem haltam bele! Nem fogok másoknak örömet szerezni azzal, hogy nem járok be iskolába! Ezzel csak azt fogom elérni, hogy még többen beszélnek rólam és a családunkról! Inkább szeretnék láthatatlan maradni, aki csak akkor felel, ha kérdezik! - hát ez elég jól is menne, hiszen nem nagyon szólnak hozzám, vagy ha mégis, akkor csak azért hogy menjek arrébb vagy ehhez hasonlók!
- Igazad van! De nem tudod, hogy ezzel mekkora terhet cipelsz magaddal! - teljesen tárgyilagosan beszélt, mintha nem a lánya ülne vele szemben, hanem egy modell akinek el kell magyaráznia, hogy amit csinál az messze áll a jótól.
- Anya! 7 éves korom óta ezt a "terhet" cipelem, csak ez a te figyelmedet valahogy elkerülte! Azért harcolok, hogy normális életem legyen legalább az iskolában, de ti ebben csak hátráltattok! Limuzin hoz és visz a suliba, külön kaját hozzatok nekem uzsonnára és minden reggel egy stylist választja ki a ruhámat. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok?! Én csak normális életet szeretnék élni! - kész vége. Itt telt be a pohár! 2 perc alatt 13 év haragját zúdítottam anyura.
- Gondolkozz el azon, amit mondtál! Más örülne, ha ilyen élete lenne! - felhúztam, de nagyon! Mély levegőt vett és próbált higgadtságot sugallani, majd felállt és a konyha felé vette az irányt.
- De én nem más vagyok! Én vagyok a lányod! - kiabáltam utána. Reméltem hogy visszajön és nyugodtan megbeszéljük a dolgokat, de nem tette. Inkább felhívta az egyik modellt és a következő fotózásról kezdett tárgyalni vele. Hangja selymes volt és kedves. Velem miért nem tud így beszélni? Miért nem tudja megérteni, hogy én nem ilyen életre vágyok?!

*másnap*

- Szia Jen! - már korán reggel a húgom utánozhatatlan mosolya ragyogta be a napom! Anyu és apu már rég elmentek vagyis a hűtőre ragasztott fecnik erről tanúskodtak.  Gyorsan megpusziltam Jent, felhúztam a cipőm és elindultam az iskolába mielőtt a limuzin megérkezne. Nem akarok már az első nap feltűnést kelteni, vagyis mindegy mivel mindenki tudja hogy ki vagyok! Láthatatlan! Csak ez jár a fejemben. Se limuzin, se kirívó, méreg drága ruha, se smink. Csak egy egyszerű bézs színű szoknya és egy egyszerű fehér ing! Gyalog indultam neki a kb. 20 perces sétának. Az utcán alig voltak, csak egy páran rohantak az iskolabuszhoz vagy a barátaikat várva álltak a házuk előtt. Barátok... soha nem tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy barátság. Egy barát, akivel mindent megbeszélhetsz, aki mindig kiáll melletted és aki segít, ha bajba kerülsz! Azt hiszem ez a legszebb dolog, amit az élet adhat és ami nekem nincs!
- Na... megjött Miss Tökély! - az iskolába érve összefutottam Rebecca K. Parkerrel. Ennél rosszabb már nem is lehet! Ő az, aki valamilyen oknál fogva állandóan piszkál. Mások elmondása szerint csak irigy rám és az életemre, pedig ha tudná a igazságot...
A fülem mellett elengedve a beszólását tovább lépkedtem a komor iskolafolyóson és az osztálytermem felé tartottam. Teljesen elkalandoztam a gondolataimban, csak arra eszméltem fel, hogy valakinek neki mentem!
- Hé... vigyázz már! - szóltam rá a srácra kicsit hangosabban. Majd legszívesebben visszaszívtam volna az egészet. Tekintetét rám emelte. Szemei vörösen csillogtak... talán a dühtől.
- Ooo. elnézést Felség, legközelebb jobban vigyázok! - nevetett lenézően! Teljesen megsemmisültem! Már az első nap megaláznak. Nem ismerem a fiút, de volt benne valami fura. Rejtélyes, titokzatos tekintete érdekes volt! Felébredve az "álomból" csak vetettem rá egy utolsó pillantást és szó nélkül elsétáltam. Még mindig előttem van a tekintete. Ahogy rám nézett, mintha tudná, más van a csinos külsőm alatt, mintha a porcikáim közé látott volna! Mert ez valóban igaz, ugyanis a gazdag, mogorva külső egy barátságos, életvidám lányt takar!