2. fejezet - A kémia és Mrs.Gibson

Kémia... első nap egyből a "kedvenc" tantárgyammal kezdődik. Hirtelen a kémia most másképpen fogalmazódik meg bennem. Az előbb incidens során, mintha a srác és köztem valami belső, kémiai dolog munkálkodott volna, de lehet hogy csak paranoiás vagyok?! Alig hallható léptekkel suhantam végig a folyóson. Velem ellentétben mindenki nyüzsgött. A lányok sikítozva ugráltak rég nem látott barátnőik, barátaik nyakába és a srácok is széles vigyorral pacsiztak össze a haverokkal.  Nem mondanám, hogy ez nem visel meg, hiszen teljesen kivagyok már magától a látványtól is. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha csak simán Emma lennék és még csak a McGregor famíliához közöm se lenne. Talán akkor nem néznének rám furán, nem használnának velem szemben valami más hangsúlyt és talán... talán lennének barátaim. De azt hiszem túl sok a feltételes mód. Kár gondolkodni azon, hogy "mi lenne ha...", mert nem tudom, nem tudhatom! Ezt az életet kaptam, és lassan be kell lássam, ezen nem tudok változtatni. Szeretnék, de akár hogy igyekszem, nem tudok.
Az osztályterembe belépve az összes szempár rám szegeződött. Mindenki abbahagyta a beszédet, a dobálózást vagy esetleg a másik szekálását. A szívem a torkomban dobott és ezt a közelemben lévők észlelhették is a nagy csöndben. Megszeppent kislányként koptattam a küszöböt és képtelen voltam tovább siklani felette. Egy érzés hatalmába kerített. Ha átlépem újra ezt a küszöböt, akkor rengeteg gondot kapok a nyakamba. Ha viszont nem, akkor gyáva nyúlként rohanok a magántanuló énem felé, ezt pedig nem akarom!
Összegyűjtöttem a kevés kis bátorságom és átléptem azt a bizonyos választó pontot... ráadásul előre fele. Az osztály kellemesen otthonos és meleg volt. Áradt belőle a jókedv. A nyári napsugarak gondoskodóan simogatták a padok tiszta tetejét. Minden olyan volt, mint tavaly, ahogy itt hagytuk. Ezt onnan tudom, hogy az első padban még mindig ott volt az a - három hónapja még friss - hamburger, ami mára már rothadó szagot bocsájt ki. Az utolsó pad felé indultam. Kettesével ültünk a padokban, ezzel nagy kiváltságot tudhatunk magunkénak, mivel mindenhol egyszemélyes, kicsi asztalkák vannak. Igaz ennek én nem használtam még ki az előnyét, három éve egyedül öregbítem a drága padom hírnevét.
Becsöngettek, így Mrs. Gibson is befáradt a terembe és gondterhelten, a fejét fogva leült a tanáriasztalhoz. Pedig még csak ez az első órája velünk... mi lesz még később?!
- Felhívnám a kedves 11.A osztály figyelmét arra, hogy a pszichiátrián jelenleg nincs szabad szoba köszönhetően a sok "gyereknek", szóval szeretném ezt a tanévet túlélni komolyabb idegösszeomlások nélkül! Remélem érhető voltam! - lazán az orrnyergére tolta a 80-as évekre emlékeztető fekete szemüvegét és fenyegetően fürkészte az egész osztályt - Most pedig mindenki kinyitja a tankönyvet. Gyorsan, gyorsan! - kapkodva csapta össze tenyereit.
Végig néztem a kémia könyv érdekes kékes árnyalatú borítóján és rájöttem, hogy kívülről elég szép, de ami benne van az borzalmas. Soha nem értettem a reál és természettudományi tantárgyakhoz, ez nem az én pályám!
- Áh... Mr. Riveer örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. - mondta Gibson és az ajtó felé fordult - Emberek! Ő itt az új osztálytársuk Adam Riveer - mutatott végig a srácon. Nekem háttal állt, de nagyon is ismerős volt - Nem szép dolog egyből az első itt töltött napján elkésni, nem gondolja? - úgy tett a tanárnő mintha választ várna, de igazából nem várt. Ezt kijelentésnek szánta, csak ő elég furán szokta kifejezi magát.
- Elnézést hölgyem! - mosolyogva, de egy kicsit hencegve bocsánatot kért. Ajaj, még nem ismeri Mrs. Gibsont!
- Foglaljon helyet. Mondjuk... hogy... Mrs. McGregor mellett! - gondolkozott kicsit, mintha sok választása lett volna, de nem volt. 33-an vagyunk és 34 szék van az osztályban. Tehát egy szabad... pont mellettem.
- Újra egymásba botlunk?! - kérdezte a srác mikor már Gibson hallótávolságon kívül volt. A füzetbe írtam a leckét, így nem tudtam közelebbről szemügyre venni és nem is értettem mire céloz. Arról már nem is beszélve, mennyire meglepődtem, hogy hozzám szólt. Az utolsó betűt is bevésve végre felemeltem a fejem és megláttam... őt! Szemei immár barnán csillogtak. A srác a folyosóról! Felvillant az a bizonyos lámpa a fejembe. Ő neki mentem neki. Innentől már mindent értek.
- Véletlen volt és ez is az. - mondtam neki és a kezem köztünk ide-oda járt. Arra céloztam, hogy ez merő véletlen, hogy reggel összementünk, pont osztálytársak vagyunk és ráadásul még padtársak is. VÉLETLEN!