6. fejezet - 2+1-es találkozó

- Jó reggelt! - anya mérgesen húzta ki a függönyöket a szobámba. Az ablakon vakítótan sugárzott be a Nap.  Reggel van, vagyis nagyon úgy látszik.
- Neked is! - mondtam kicsit meglepődve. Nem vagyok hozzászokva, hogy anya arcával találkozom reggel, ilyenkor már rég a munkahelyén vagy megbeszélésen van. Biztos fontos mondanivalója van számomra, ha ilyen drasztikus lépést tett... itthon maradt.
- Remélem lenyugodtál és kitisztult a fejed - egy kisebb "nem hiszem el, hogy így viselkedtél" szöveg fog következni, érzem.
- Anyu annyira szívesen meghallgatnám a tökéletes szülők vagyunk bemutatásod, de tegnap elkezdődött az iskola és ezzel kezdetét vette a mindennapos hajsza a jó jegyekért. Szóval, ha nem gond, akkor most elkezdenék öltözni! - nem beszéltem vele emelt hangon csak normális kérlelő hangsúllyal utaltam arra, hogy jobb ha most kimegy.
- Rendben van, de ne hidd, hogy ezt elfelejtem! - fenyegetésképp megrázta előttem a mutatóujját, majd kis hezitálás után kiment. Na, ezt is megértem, hogy 19 év után az édesanyám ébresztett. Lehet hatásos volt a tegnapi kirohanásom és rájött, hogy igazam van, de az is lehet, hogy ma csak simán itthon dolgozik. Ismét ezek a lehetek és a feltételezés... ez kicsit már nyomasztó tud lenni.
Nagy nehezen felkeltem a szépen elnyomott ágyból. A kora reggeli egyensúlyom még nem igazán volt tökéletes, ezért kicsit döcögve is, de eljutottam a fürdőszobáig. Nos, igen ez az, amit nem szeretek a reggelekben. Találkozás a tükörképemmel. Nem mondhatom, hogy csúnya vagyok, mivel modellkedtem is egy darabig, de az nem az én pályám, hanem egyáltalán nincs önbizalmam. Nekem minden ember naponta ötszázszor is elmondja, hogy milyen gyönyörű vagyok, én akkor sem hiszem el... "majd hiszem, ha látom" elvet követem. A képem elemzése után felfrissülésképpen jó hideg vízzel megmostam az arcom és a fogam. Megkerestem a bejárónő által megint rossz helyre tett törölközőmet és annak segítségével szárazra varázsoltam az arcom. Félig a szekrényembe feküdve próbáltam kiválasztani a mai napra szánt ruháimat, amikor megzavart a telefonom csengése.
- Hallo, itt Emma McGregor! - szóltam bele lihegve. Higgyétek el elég nehéz a szekrényből négykézláb kimászva eljutni a táskáig, amiben feltehetőleg ott van a mobilod és a legjobb, amikor rájössz, hogy a készülék legeslegalján található meg. Fárasztó, és ezzel azt hiszem a reggeli sport ki is van pipálva.
- Bocsánat, hogy ilyen korán zavarlak! .......... vagyok - egy lány beszélt a vonal túlsó végén. Fáraszt, rekedtes hangja nem volt ismerős. A neve hallatán pedig végképp rájöttem, hogy valójában nem is ismerem. - A parkban találkoztunk és te... - hát persze, a parkban. Teljesen kiment a fejemből. Be se mutatkoztunk akkor, ott egymásnak és ezért nem hallottam még ezt a nevet, de legalább már tudom, hogy hívják.
- Áá, szia! Semmi gond, gondolom felszeretnéd használni a segítségemet. - mondtam nevetve, hisz viccnek szántam. Nem hallottam ugyan, de volt egy olyan érzésem, hogy a vonal másik végén is egy apró mosoly bújt elő.
- Igen, eltaláltad. Ráérnél ma? - szerény volt. Visszahúzódó típusnak tűnik, akinek véleményem szerint nem tesz jót a költözés és semmilyen más drasztikus változás. Ha a régen is ilyen volt, akkor miért változna ez most meg? Új környék, új emberek, új iskola. Fel se tudom fogni, hogy a szülők miért hiszik azt, hogy a környezet változás jót tesz egy ilyen típusú lánynak. És ez csak az én szerény véleményem, de van benne már egy kis tapasztalatom. Talán tévedek és egy "ott robban, ahol csak lehet" lánnyal van dolgom. Minden megtörténhet.
- Igen, azt hiszem ráérek! 2 óra múlva neked jó? - érdeklődtem és miután beleegyezést hallottam a részéről, gyorsan lediktáltam a találkozunk helyszínét. Egy csendes, könnyen megtalálható kávézót választottam.
Elköszöntünk egymástól, én pedig gondolkodás nélkül kikaptam egy pólót és egy nadrágot a szekrényből, majd felöltöztem. Nem sok kedvem van megint kémián szenvedni Adam társaságában, ezért is mondtam Barbarának, hogy most találkozzunk. Egy kis lógás soha sem árt, úgyse fogok senkinek hiányozni.

* * *

Miután anyának szépen beadtam, hogy az iskolába tartok - mintha érdekelné is hova megyek - , elindultam a kávézóba. Tíz perc se kellett és máris megcsapott a frissen főzött kávé illata. Bementem, rendeltem egy erős kávét és az egyik elrejtett sarokba helyet foglaltam.

- Szia! - Barbara mosolygós arca nézett le rám és kérdőn pillantott a mellettem üresen álló székre. Magabiztosan bólintottam, hogy nyugodtan leülhet, hiszen vele beszéltem meg találkozót. Óvatosan leült és intett a pincérnek, hogy rendelni szeretne.

- Eddig milyen New York? - érdeklődtem izgatottan. Kíváncsi voltam, hogy milyen egy eddig külső szemlélő szemszögéből most belecsöppenni "A Nagy Alma" nyüzsgő életébe.

- Itt a legjobb! - igazából Barby válaszát vártam, de mégis egy sokkal mélyebb hang csapta meg a fülem. Ismerős volt nekem ez a hang. Döbbentem emeltem fel a tekintetem, ami eddig a gőzölgő kávén pihent, most pedig ...

- Adam?! - enyhén szólva ledöbbentem. Ez követ engem vagy mi? Hihetetlen, hogy pont itt látom újra. Mégis mit keres itt? Mondjuk ha jobban belegondolok ő is kérdezhetné ezt tőlem, mivel ez egy szabad ország, mindenki ott tartózkodik, ahol akar.

- Szia Emma! - győzedelmes vigyorral köszöntött. Csak tudnám miért?!

- Mit keresel itt? - kérdeztem még mindig meglepetten. Észre is vette egyből, hogy a hangom kicsit elcsuklott.

- Itt dolgozom. - mondta teljesen higgadtan és lerakta Barby elé a kávéját. A tálcát a hóna alácsapta és rátámaszkodott az egyik szék háttámlájára.  - És te? Véletlen nem követsz engem? - kérdezte gyanakodva. Mi? Hogy én őt? Ez kész vicc? Olyan sokat képzel magáról, hogy huhh.

- Itt kávézok! Te képzelődsz, komolyan mondom! - idegesen megittam a kávémat, egy szó nélkül felálltam és magam után rángatva Barbarát otthagytuk Adamet...