3. fejezet - hobbi?!

Az óra tovább folytatódott komolyabb bonyodalmak nélkül. A tanárra figyelve, azért néha-néha lopva tekintettem Adam felé. Az ő tekintete is elég gyakran engem pásztázott, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Pedig elég feltűnően csinálta.
- Szánok egy rövid kis időt az órából, arra hogy mindenki szépen bemutatkozzon az új osztálytársnak! - vette le a szemüvegét Mrs.Gibson és gyorsan megtörölve azt vissza is vette. Bemutatkozás? Mit mondjak magamról? Az igazat vagy egy elferdített történetet, végül is mindegy, úgy is megtudja másoktól a "történetem".
Mindenki felállt egyesével és a lehető legtöbbet próbálták elmondani magukról -szűk egy perc alatt- egyenesen Adamnak címezve ezt a kis információt. Egyenesen a szemébe!
- Hahóó. Mrs. McGregor, maga jön! - lóbálta a kezét maga előtt a tanárnő. Elbambultam... nagyon. Fejben összeraktam egy sikeres, rövid történetet magamról, ami részben igaz és részben van egy kis szépítés is benne. Megköszörültem a torkom, egy gyors lendülettel hátra nyomtam a székem és felálltam. A tanáriasztal felé fordulva már majdnem beszédre nyitottam a számat, amikor Gibson jelzett a kezével, hogy nem neki kell bemutatkoznom, hanem a mellettem ülő srácnak. Tökéletes. Pedig már azt hittem, hogy megúszom ezt az apró részletet, de hát...
- A nevem Emma McGregor. A szüleimmel és húgommal, Jenniferrel élek - bizonytalanul és halkan kezdtem el a mondandómat. A szüleim nevét direkt kihagytam, hátha nem ismeri fel őket. Habár a vezetéknevemből már lehet valami sejtése a "származásomról". - Los Angelesben születtem lassan 19 éve - hoppá. Az LA-s részt lehet ki kellett volna hagynom, hiszen a New Yorkban élő gyerekek és emberek többsége itt is született, én viszont Los Angelesben. Még egy titok, amit jobb lett volna elhallgatnom, viszont már visszaszívni nem tudom - Hobbim igazából nincsen, otthonülő típus vagyok! - zártam le a tömör monológom. Ez is több, mint a semmi.
- A hobbid véletlenül nem a mértéktelen pénzszórás?! - szólt vissza Adam elég mogorva hangsúllyal. Mondhatnám úgy is, ledöbbentem! Ezek szerint gyorsan terjednek a pletykák és az információk. Körülbelül egy órája tartózkodik ebben az épületben és máris "ismer". A döbbent arckifejezésem helyét átvette a düh. Mérges voltam magamra, rá és mindenkire. Önelégülten mosolygott az orra alatt, mint aki élvezi hogy megalázhat és egy győzedelmes vigyorral a többiek tudtára is adja, hogy nyert. Megsemmisülve álltam és a fülemben visszhangzott a többiek gúnyos kacagása. Legszívesebben sírva rohantam volna ki a világból. Sokszor volt részem megaláztatásban, de ez most sokkal rosszabbul esett, mert egy olyan személy mondta, akiről azt hittem, hogy mást is lát bennem a gazdag és egoista lányom kívül. Tévedtem, de orbitálisan nagyot!
A könyvemet bedobtam a táskámba és villámgyorsan a padok között szlalomozva elhagytam a termet. Magam mögött becsukva a teremajtót, még hallottam a kémia tanár hangját, majd csend lett. Lassan kifújtam a magamban tartott felesleges levegőt és nagyot sóhajtva indultam el egy a folyósan magányosan álló szék felé. Leültem és kikerestem a mobilom. Egy új üzenet villogott a kijelzőn.

"Sajnálom kicsim, de a mai közös programunkat el kellene halasztani! Fontos fotózáson leszek. Puszillak Anyu! "

Jellemző rá. Állandóan a családi programokat töröljük el vagy tesszük át egy másik napra, mert a munka "fontosabb". Miért vannak nekem karrierista, munkamániás szüleim?! Ez életem egyik legpocsékabb napja és még csak ezután jön a neheze.

Kicsengettek. A diákok hangos zajt csapva rontottak ki a termekből. A csendes folyosó hirtelen megtelt élettel. A tanárok már kevésbé vidámabban hagyták el az órát. Megviseltnek tűntek, de látszott rajtuk, hogy valamelyes szinten ők is örömmel jöttek ma, szeptember 1-jén dolgozni. Az én osztályom utoljára szabadult ki a teremből Adammel az élen. Meglátva ezt azonnal összekaptam magam, a lehető leggyorsabban felálltam és feltűnés mentesen próbáltam elvegyülni a tömegben.

- Hé, szöszi! - megláttam tőlem nem messze egy kezet, ami a diák felett pont felém kalimpált.

- Mi bajod velem? - kérdeztem. Immár szemtől-szembe álltunk egymással. Nyugodt volt, teljesen nyugodt.

- Gaz-dag vagy! - szótagolva mondta. Mintha hülye lennék, akinek a szájába kell rágni mindent. Amilyen gyorsan megkedveltem, most annál gyorsabban kezdem megutálni.

- És? Nem is ismersz és máris ítélkezel felettem, sőt senki nem ismer! A pletykákat hallottad, a nevem tudod, de a történetem nem. Jó lenne ezt szem előtt tartanod! - felment bennem a pumpa.

- Ez nem igaz! Ismerem a családodat. Roger McGregor, az apád volt az anyám főnöke pontosan egy évig, amikor is kirúgta ok nélkül! A legtöbb lány hasonlít az apjára, gondolom ez veled is így van. - nézett végig rajtam - Felvállalom, szegények vagyunk... az apád miatt! - bökött egyet a mellkasomra. Megijedtem. Őszintén mondom, féltem tőle. És meglepődtem a története hallatán is. Elképzelhető ez apámról, általában nem érdekli mások anyagi helyzete, de akkor is ezt nem gondoltam volna róla.

Adamet kikerülve feldúltan tárcsáztam apám számát. Beszélnem kell vele! Nem lehet, hogy ismét miatta aláztak meg...