9. fejezet - 3. világháborús állapotok

A testemet ért kisebb sokkhatás után még mindig lehetetlen volt elképzelni, hogy a padtársam egy veszélyes ember. A konyháig félholtan lötyögtem el. Muszáj visszaszállnom a valóságba és észhez térnem. Elvettem a pultról egy kristálypoharat, a csaphoz lépkedtem és vízzel teleengedtem. Kortyoltam belőle egyet és éreztem ahogy a hideg víz szinte jéggé dermeszti a torkom. Megnyugodtam, többnyire. Csend volt az egész házban. Anya dolgozik, Jen alszik, apu pedig a könyvtárban szintén a munkájával foglalatoskodik. Csak a csapból egyenletes csöpögő vízcseppek visszhangoznak az egész házban. Már éppen kezdtem én is felvenni a csöpögés ritmusát, amikor a csengő kizökkentett belőle. A poharat visszatettem a helyére és az ajtóhoz siettem. Ha eddig nem ébredtem volna fel, akkor most sikerült, ahogy megpillantottam az ajtóban nyugodtan várakozó "vendégem". Viszont ha jobban végig gondolom, akkor inkább egy újabb sokk adagot kaptam.
- Szia! - Adam mosolya háromszor körbeérte a fejét. Én is próbáltam egy szerény mosollyal leplezni a félelmemet. Na jó, mosoly helyett egy jókora vicsorítást kapott. Ez van...
Köszönésképp bólintottam egy aprót. Hideg zuhanyként ért a látogatása. Egyáltalán honnan tudja a címem?
- Hallgatlak! - neki támaszkodtam az ajtófélfának és vártam a mondókáját.
- Erre jártam és gondoltam beköszönök. - mondta merő egyszerűséggel és váratlanul elsétáltam mellettem egyenesen be a házba. Fél percig megszeppenve támaszkodtam továbbra is. Gondoljuk csak végig! Az előbb az apám megparancsolta, hogy ne kerüljek Adammel közelebbi kapcsolatba, de nem mondta el miért ne. Aztán megnyugvásképp a konyhába mentem inni. Eddig minden tiszta. De Adam miért is sétálgat most a nappalinkban? Ebből semmi jó nem fog kisülni, azt garantálni tudom! - Szép kis ház! - a "kis" szót erősen megnyomva hangsúlyozta e rövid mondatot.
- Kösz! - mondtam nyersen.
- Kicsim, csöngettek vagy rosszul hallottam? - hallottam apu fáradt hangját vészesen közeledni felénk. Pánikba estem. Ha meglátja Adamet, kitör a 3. világháború és ezt nem szeretném. Egy hirtelen ötlet vezérelt arra rá, hogy karon ragadtam Ad-t és az emeletre kezdtem tuszkolni, pontosabban a szobámba. Ő csak kacarászott rajtam egy jót. Idegesít, de tényleg! Ahogy felértünk a szobába belöktem és rávágtam az ajtót. Ő az ajtó egyik oldalán, én a másikon. Ez így tökéletes is lenne, ha nem a mi házunkban történne. Megigazítottam a ruhámat, hogy ne látszódjon rajtam az "erőlködés" és a tuszkolás nyoma. Kifújtam az idegességemben véletlen bent tartott felesleges levegőt és szép lassan lesétáltam a földszintre.
- Hol voltál? Csengettek? - kérdezte apu.
- Ööö. Fent és nem! - válaszoltam sorba a kérdéseire. Oké, ez kicsit értelmetlen volt.
- Értem! - bólogatott és egy "ez tuti megzakkant" fejet vágott. Hát igen, ő az apám.
Sietősen visszabaktattam az emeletre és onnan a szobámba. Adam éppen az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafont, gondolom baromi érdekes lehetett.
-Nagyon szexi vagy, amikor ideges vagy! - mondta és csábító vigyor varázsolt képére. Legszívesebben megöltem volna. Annyira sokat képzel magáról, hogy az már nekem és a normális embereknek sok. De ugyanakkor felcsigázott. Nem vagyok közömbös számára, ezek szerint.
- Te pedig nagyon bunkó vagy, de nem csak most, mindig! - mondtam, majd idegességemben összekulcsoltam a mellkasomnál a karjaim. Felállt az ágyból és felém kezdett lépkedni. A lábaim megremegtek, a szívem vészesen gyorsan vert, a fülemben lüktetett a vér és összeszorult a gyomrom. Miket ki nem vált belőlem ez az ember?! Félelem, kíváncsiság, izgatottság...
Egyre csak közeledett felém. Olyan közel került hozzám, hogy nem mertem levegőt se venni.
- Tudom, hogy tetszem neked, de tudd te is nekem! - mondta és a hajamat a fülem mögé simította. Kicsit meginogtam. Az érintése égette a bőröm. Olyan... nem is tudom milyen érzésem volt. Leírhatatlan!
- Emma segítenél? Jen... - apa váratlanul megjelent a szoba ajtajában. Kezem Ad mellkasának támasztottam és olyan távolra löktem, amennyire csak tudtam. A szám is tátva maradt. Ez félreérhető szituáció volt. Jézusom... - Megmagyaráznád mi keres itt? Azt hittem világosan beszéltem - kiabált torkaszakadtából. Megrémültem. Forgott körülöttem a világ. Egyszerűen el se tudtam képzelni most mi lesz.
- Apa. Ő csak... Nem az aminek látszik! - mentegetőztem a jól bevált szöveggel, de nem hatott. Ugyanolyan rettentő ingerült arccal meredt a mellettem álló srácra. Szinte megölte a szemével. Mi folyik itt? Ez lenne az én életem? Itt már semmi sincs rendben. Valami megváltozott...valami.
- Nem érdekel! Azonnal tűnj el! - Adamhez fordult és parancsolóan kiabált vele. Ad tűrte. Meg se rezzent. Küldött felém egy biztató mosolyt és elindult kifele apával szorosan a háta mögött.
Ennyit a nyugodt életemről. Hanyatt vágtam magam a puha ágyamon és rám tört a sírás. Hogy miért? Nem tudom. Fáj, fáj a szívem. Mint akinek egy kést szúrtak volna bele. Soha nem éreztem még ilyet. Nem tudom mit jelent, de érzem, hogy nem fog egyhamar elmúlni.  Szükségem van valakire. Előkerestem a mobilom és tárcsázni kezdtem.
- Hallo, Barbara?! Emma vagyok, szükségem van rád! - zokogva duruzsoltam a készülékbe...